Tizenkét évet ölt a rendező, Derek Cianfrance a Blue Valentine-ba, közel hetvenszer írta át a forgatókönyvét, aztán mégis inkább a két főszereplője (Michelle Williams, Ryan Gosling) improvizációira hagyatkozott. Az eredetileg dokufilmes direktor a method acting híveként elvárta a színészeitől, hogy a szerepük kedvéért egy hónapra beköltözzenek egy közös lakásba, és egy fiatal házaspár mindennapjait éljék: vásárolgassanak, főzzenek közösen, vesszenek össze akár, ha kell. Maga a forgatás sem volt fáklyásmenet: mire hozzákezdtek volna, Williams gyermekének apja, Heath Ledger elhalálozott, így a rendezőnek ki kellett várnia, amíg a színésznője lelkileg ismét készen áll arra, hogy megmutassa, milyen édesbús, kínos, fájdalmas, agresszív, vagy éppen szeretetteli jelenetek is tarkítanak egy házasságot.
Ennyi rossz előjel, befektetett energia és hiábavaló rákészülés után a Tom Waits-dal címét kölcsönző mozi – mely egy szomorkás Valentin-napi üdvözlőkártyára utal – akár izzadtságszagúvá is válhatott volna, csakhogy a Blue Valentine az utóbbi évek egyik legpontosabb, legszebb és legszomorúbb szerelmi drámája lett, melynek minden képkockájából árad a hitelesség és a két rendkívül tehetséges fiatal főszereplő mesterségbeli tudása.
 Jelenetek a filmből |
Hogy miről szól a film, lényegében egy mondatban összefoglalható: egy szerelmi kapcsolat kialakulását, majd haláltusáját láthatjuk. Már az első képkockák is szimbolikusak: a háromtagú család kutyája elveszett, az egység megbomlott. A szegény ebet kicsit később a feleség, Cindy (Michelle Williams) egy út mentén holtan találja, a férj, Dean (Ryan Gosling) magára vállalva a feladatot temeti el. Egyelőre még mindketten tanácstalanok arra nézve, hogy mit mondjanak a hatéves kislányuknak, Frankie-nek (Faith Wladyka) a történtekről. Életképek, apró mozaikok követik egymást a közös életből a vásznon: rendezői bravúr, hogy csak a kezdet, vagyis a hajdani, múltbeli béke, a felívelő szakasz és a végjáték, a jelenbeli, hol agresszív, hol passzív-agresszív hadviselés, a hanyatlás látszik – a közös love story közepe mintha hiányozna. És épp ez a formai megoldás passzol leginkább a tartalomhoz: hogy mi romlott el, hol ment el egymás mellett ez a szép emberpár, talán ők sem tudják, mint ahogy nekünk, nézőknek is az elejtett megjegyzésekből kell mindezt kikövetkeztetni.
A Blue Valentine-ban az igazán megrázó az, hogy sehol egy intrikus, sehol a szereplő, akit a lejtmenetért hibáztathatnánk. Miközben azt nézzük, hogy Dean miként küzd Cindy szerelméért, a nő kihűlt érzelmeit ugyanolyan megértéssel fogadjuk: lehet, hogy már a kezdetektől sem passzoltak össze, mást akartak az élettől, mást gondoltak a szerelemről.
 A képek forrása: PORT.hu |
És valószínű, hogy valahol itt a magyarázat a kapcsolat végére, a vég kezdetére is. Ahogy a múlt és a jelen képei összekeverednek, egymásra rímelnek, egymásnak felelnek (minden jelenbeli jelenetnek akad egy lazán kapcsolódó múltbeli párja), egyre nyilvánvalóbb, hogy a férfi és a nő két különböző pályán kering, amit csak ideig-óráig kapcsolhatott össze a vonzalom. Dean szempontjából a házasságuk azt jelentette, hogy révbe ért, nem akart mást az élettől, csak azt, hogy megtalálja a párját, más ambíciók nem igazán hajtották. Cindy-t azonban igen, a közös életet nem a végállomásnak, hanem egy megállónak tekintette, ahonnan tovább lehetne még közösen haladni, ha a férje nem ragadt volna bele a kezdeti szakaszba.
Mivel klasszikus értelemben vett történet, cselekményvezetés nincs a filmben, a Blue Valentine sokkal inkább lírainak, mint drámainak mondható. A kamera (hűen a rendező dokumentarista múltjához) szinte belelát a két színész belső történéseibe, érzelmi hullámzásaiba, leplezetlenül mutatja meg a köztük lévő, folyamatosan formálódó viszonyt. A viszonyt, melyet kezdetben még az összhang, az egymásra hangolódás határoz meg, vicces, kedves, intim jelenetek sora – melyek jelenlétére már csak azért is érdemes felhívni a figyelmet, hogy a néző lássa, ha a Blue Valentine nem is első randira való mozi, azért akad egy könnyedebb, napsugarasabb vonulata is.
Összességében azonban mégiscsak melankolikus alkotás. Ahogy a kutya halála, vagy azok az események, melyek a motelszoba nevére (Future’s Room) visszhangzanak, úgy a film vége-főcíme is metaforikus: rendezőnk szerelemről vallott, nem éppen optimista ars poeticája. A záró képeken a boldog Cindy és Dean legjobb, múltbeli közös pillanatai láthatók, melyekre az utómunka során egy tűzijáték képeit animálták. A vége-főcím így felesel a film utolsó képkockáival, ahol a pár szakítása épp egybeesik a függetlenség napi tűzijátékkal: a boldog kezdetben mindig ott a szomorú vég.