Giacomo Puccini: Gianni Schicchi, Vajda János: Mario és a varázsló / Szegedi Szabadtéri Játékok 2011
2011.08.17.

A Kolozsvári Magyar Opera szegedi kettős vendégjátéka gyors egymásutánban igazolta, majd cáfolta minden ellenérzésemet a rekonstruált előadásokkal szemben. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

A valahai nagy sikerek újraélesztése – hiszen a rossz előadások (feltehetően) eleve kirekesztődnek ebből a trendből – ellen több érv hozható fel, mint mellettük. A remélt anyagi előnyök kevésbé (hangsúlyozódnak), az új generációk szembesítése a dicső múlt egy letűnt szeletével – vö. egy újszülöttnek minden vicc új – annál inkább jelent motiváló erőt. A rekonstrukció kétségkívül tud praktikus és olcsó lenni (l. mondjuk a díszlet- és jelmezköltségek megspórolását illetve jelentékeny csökkentését, ideális esetben a részleges vagy akár a teljes valamikori szereplőgárda átvételét), ám egy egykori produkció mesterséges újraélesztése figyelmen kívül hagyja a színház egyik leglényegesebb alaptételét.

Jelenetek a Gianni Schicchi című előadásból
Jelenetek a Gianni Schicchi című előadásból
Azt ti., hogy a színház nem légüres térben lebegő valami, hanem – jó esetben – az adott korra, társadalomra, környezetre, még tágabban: az ott és akkor élő emberekre reflektáló, róluk (is) szóló, velük együtt létező művészeti kifejezési forma. A recenzenst tehát épp úgy zavarba hozzák az éveken-évtizedeken át erőszakkal életben tartott előadások, mint a tizen-, huszonévekkel ezelőtt bemutatott, majd nagy hirtelen újra előrántott produkciók, hiszen egykori éltető közegükről legfeljebb szemtanúktól vagy újságcikkekből értesülhetünk. Ráadásul a mindig gyanakvó kritikus hajlamos némi fantáziátlansággal is vádolni a reciklált előadások műsorra vételének értelmi szerzőit.

A súlyos előítéletek persze tapasztalatokon alapulnak, s ezért fogadtam eleve némi kétkedéssel a Kolozsvári Magyar Opera június közepi kettős bemutatóját, pontosabban annak az (operajátszásra /is/ nagyjából alkalmatlan) újszegedi szabadtéri színpadra költöztetett vendégjátékát. A szokatlannak tűnő párosításon – Puccini sokat játszott egyfelvonásos vígoperája mellé Vajda János komor és hűséges Thomas Mann-adaptációja került – már nem akadunk fenn, hiszen bő fél éve Kerényi Miklós Gábor az Operettszínházban, majd Pécsett is javarészt meggyőzte a kétkedőket a furcsa pár összeházasításának létjogosultságáról. Szegeden azonban nem Kerényi friss rendezése, hanem Hero Lupescu 1987-es és Békés András 1990-es bemutatóinak Gombár Annamária által jegyzett rekonstrukciói voltak láthatók. 

Jobbról Sándor Árpád
Jobbról Sándor Árpád
Az 1918-ban bemutatott Gianni Schicchi a Triptichon máig legnépszerűbb darabja, ami látszólag nem enged túl nagy teret a rendezőnek, hiszen a halott Buoso Donati busás örökségére éhes rokonsereg, majd az őket átverő címszereplő egyszerű története lineárisan halad előre. Mondom még egyszer: látszólag, hiszen 2007-ben éppen a Kolozsvári Állami Magyar Színház prózistái (!) és a világklasszis rendező, Silviu Purcărete győzött meg ennek ellenkezőjéről, amikor élettől duzzadó, nagyszabású halotti tort kreált az alig egyórás buffából (az előadás budapesti vendégjátékáról szóló kritikánkat l. itta szerk.). 

Hero Lupescu húsz évvel korábbi rendezésének elővétele mindezek fényében akár cinikus gesztusként is értékelhető a prózai színészekkel egyazon épületben működő operisták részéről. Ez a minden ízében áporodott, az unalmat a közönségességgel vegyítő előadás ugyanis végletesen elkötelezi magát az avítt és gondolattalan operajátszás mellett. A Donati házát jelzésszerűen megidéző díszlet (Wittinger Margit), a magukat korhűnek tettető ruhák (Kiss Zsuzsa) csak a produkció porosságát húzzák alá. Selmeczi György karmester és a kolozsvári zenekar viszont az est mindkét felének leginkább meggyőző közreműködői; igaz, Lauretta áriájának váratlanul lelassított, patetikus interpretációjára nemigen tudok magyarázatot találni. Ahogy a címszerepet alakító Sándor Árpád kínos indiszpozíciójára sem: rekedt kiabálását azzal próbáltam feledtetni, hogy négy évvel ezelőtti alakítására emlékeztem…

Kovács István és Hary Judit a Mario és a varázsló című operában. A képek forrása: Kolozsvári Magyar Opera
Kovács István és Hary Judit a Mario és a varázsló című operában (A képek forrása: Kolozsvári Magyar Opera)
Innen szép győzni, és a szünet után sikerült is: a Gianni Schicchi után majdnem kereken hetven évvel később, 1988-ban a Magyar Állami Operaházban bemutatott Mario és a varázsló a magyar operairodalom egyik gyöngyszeme. Elfeledett kincs, bár az operaházi bemutató sikere után évekkel később Debrecenben is játszották, Kerényi már említett rendezése pedig Miskolcon, Pécsett és Budapesten is látható volt. A mostani remake Békés András 1990-es kolozsvári rendezésén alapul (ami a budapesti ősbemutató átültetése volt), s meglepő módon gyakorlatilag semmit sem veszített erejéből. 

A puritán, ezúttal világos deszkalapokkal körbevett színpadi tér csak kevéssel kelt frissebb benyomást, mint az előbbi díszlet (Wittinger Margit és Venczel Attila). Az olasz kisváros spektákulumra kiéhezett lakóit sikerül a szűk térben hatásosan mozgatni: a nagy egyéniség és a neki kiszolgáltatott, ösztönösen alárendeltekből álló tömeg viszonya ízléses képekbe rendeződik. És bár akad egy-két rövid szóló, az egyetlen valódi és komoly szerep az operában mégiscsak a varázslóé.

Azt is mondhatnánk tehát, hogy a Cipollát alakító személyen áll vagy bukik a mindenkori produkció. A jelentékeny nemzetközi karriert a háta mögött tudó Kovács István elsőrangú alakítása látványosan megemeli a kolozsváriak tisztes előadását: férfias kisugárzása, szuggesztív jelenléte mellett a könnyed magabiztossággal abszolvált szólam is azt mutatja, hogy személyében sikerült rátalálni egy minden szempontból ideális Cipollára. Kovács a Vajda-operát finoman belengő erotikát, a Mario és a varázsló között kimondva-kimondatlanul feszülő érzéki szálat finom eszközökkel, jó ízléssel teszi nyilvánvalóvá. Az összesen alig kétórás estet nyitó kellemetlen meglepetés után felemelő pillanatok – lehet, hogy a megfelelő közreműködőkkel mégiscsak van értelme a rekonstrukciónak?
Szerző:  Giacomo Puccini,  Cím:  Gianni Schicchi,  Vezényel:  Selmeczi György,  Díszlettervező:  Wittinger Margit,  Jelmeztervező:  Kiss Zsuzsa,  Hero Lupescu rendezését (1987) rekonstruálta:  Gombár Annamária,  Szereplők:  Sándor Árpád, Kele Brigitta, Veress Orsolya, Pataki Adorján, Laczkó V. Róbert, Covacinschi Yolanda, Egyed Apollónia, Sziklavári Szilárd, Szilágyi János, Naphegyi Béla, Molnár Mária, Ádám János, Veress László, Kovács Ferenc, Rigmányi István,  Szerző:  Vajda János,  Cím:  Mario és a varázsló,  Vezényel:  Selmeczi György,  Díszlettervező:  Wittinger Margit, Venczel Attila,  Jelmeztervező:  Kiss Zsuzsa,  Békés András rendezését (1990) rekonstruálta:  Gombár Annamária,  Szereplők:  Kovács István m.v., Vátány Zsolt m.v.,Hary Judit, Veress László, Maneszes Márton, Szilágyi János,  Megjegyzés:  a fesztivál NKA-támoatásáról nincs adat