Kezdjük mindjárt az „időviszonyok” tisztázásával: a kötetet az a Jochen Schmidt (1936-2010) írta, aki 1968-2003 között (!) a Frankfurter Allgemeine Zeitung tánckritikusaként kitörölhetetlen nyomot hagyott munkásságával a német táncéleten. Óvatos, körkörös szerkezetű vizsgálódásainak tárgya ezúttal a nemzetközi táncszcéna szerény nagyasszonyának, Pina Bauschnak (1940-2009) és az általa megteremtett Wuppertáli Táncszínház sorsának alakulása a közösen megtett út első harminc évében.
A németül először 1998-ban megjelent, majd több kiadást megért kötet akkoriban naprakész volt, hiszen a frissen bemutatott lisszaboni-wuppertáli koprodukció, a Masurca Fogo rövid leírása zárja a kötet nagy részét kitevő kronologikus részt. Bausch élete utolsó tizenegy évének tizenhárom új produkciójáról (köztük például a könyvben enyhe távolságtartással fogadott, 1978-as Kontakthof előbb hatvanöt éven felüliekkel, majd tinédzserekkel elkészített új betanulásáról) már természetesen nem esik, nem eshetett szó. A 2011-es magyar fordítást, Nagy Borbála jó színvonalú, bár helyenként suta munkáját, korábbi és későbbi „vendégszövegek” keretezik. (Állatkert helyett „zoológiai kertet” olvasunk a 84. lapon, de jóval kínosabb a 81. oldalon ezzel a mondattal szembesülni: „A szórakoztató revürészek és a változatos jelenetek hideg-meleg zuhanyából drágakövekként ragyognak ki a szólók.” A 106. oldalon a nyugat-afrikai történetmondók, a griot-k „regös”-ként való emlegetése is meglepő.)
Esterházy Péter 1997-es berlini laudációja nyitja a kötetet, ami jóval több afféle ráhangolásnál, hiszen a koreográfusnőről írott érzelmes, okos, szenvedélyes vallomásnál tökéletesebb bevezetést keresve sem találhatnánk („Aligha van szebb dolog a világon, mint köszöntőszöveget írni Pina Bauschról”). A Függelékben a kötetet – és egyben a L’Harmattan nagyszerű, hiánypótló Tánctörténet sorozatát – szerkesztő Fuchs Lívia rövid és tárgyilagos, majd a Bauscht magyarországi fellépésein kísérő Lakos Anna rövid és személyes utószava után a koreográfusnő többé nem gyarapodó műveinek jegyzékét találjuk.
Múlt és jelen így kapcsolódik egybe a mindenestül alig százhetven oldalas kötet lapjain, s az idődimenziók közül csupán a jövő hibádzik – kényszerű okokból. Pedig érdemes volna egyszer hasonló alapossággal felmérni, kikre és hogyan hatott Pina Bausch pályája negyven (!) aktív éve során. Ez utóbbi, legalább ekkora terjedelmet igénylő téma egyébként kimondatlanul is ott lebeg a rövid, esszéisztikus fejezetekben, hiszen a szabatos, tömör előadás-leírásokat böngészve sokszor van heuréka-élménye az olvasónak, akár magyar, akár külföldi kortárstánc-előadás emlékei között kutat.
A legfőbb különbséget Bausch és mindenki más között Esterházy fogalmazza meg frappánsan: „Bausch óta mást jelent ez a szó: táncolni. Tulajdonképpen a Dudennek ezt jeleznie kéne, v. B., n. B., vor Bausch, nach Bausch, előtt, után.” Jochen Schmidt alighanem pontosan tisztában volt ennek a korántsem túlzó állításnak az igazságával, hiszen az egyik első tánckritikus volt, aki felfigyelt a fiatal Bausch kivételes egyéniségére. Az első lelkes kritikát még sok követte, míg végül a zárkózott és magányos koreográfusnő pályájának különös leltárnoka lett Schmidt. Bár megtehette volna, sikerrel állt ellen a kísértésnek: kötete nem bennfentes pletykák gyűjteménye, nem a személyes ismeretségből (szándékosan nem használom a barátság szót) fakadó előnyök aprópénzre váltása, de nem is egy érzéketlen krónikás objektivitásra törekvő felsorolása.
Ehelyett inkább valamiféle köztesség jellemzi a könnyed, plasztikus stílusban fogalmazott szöveget, melyet épp úgy haszonnal forgathat az, aki jól ismeri Bausch életművét, mint az, aki csak most barátkozik vele. A tizenhat rövid fejezet alapvetően két, eltérő, ám ügyesen összekapcsolt megközelítéssel dolgozik. A fő szálat kézenfekvő módon a művek kronológiája adja, ám ezt Schmidt a pályakép kirajzolódásával párhuzamosan egyre nagyvonalúbban kezeli. Szerencsénkre, teszem hozzá, hiszen előbb csak betoldott, majd az utolsó hat egységben már önálló fejezetté növekvő tematikus blokkok egy-egy jellegzetes bauschi módszer vagy eszköz több évtizedes fejlődését tekintik át (igaz, ezeknek a részeknek kissé tankönyvszerű ízt ad, hogy akár teljes mondatok vagy rövidebb bekezdések a korábbi fejezetekből vándorolnak át). Így születnek velős összegzések például Bausch nagy vitát kiváltó színpadi tereiről, puritánságukban is felkavaró jelmezeiről, zavarba ejtően sokszínű zenei világáról vagy éppen Wuppertál eldugott és a világ nagy színpadai közötti önként vállalt ingajáratáról.
Aki viszont a Bausch-univerzum titkának felfedését várja a kötettől, csalódni fog. Schmidt ugyanis – annak ellenére, hogy az „együtt” eltöltött sok évtized alighanem feljogosítaná erre – határozottan ódzkodik ettől. Persze nem valamiféle Bausch iránt érzett ájult tisztelet miatt (hiszen a szerinte kevésbé sikerült darabok kapcsán rendre megteszi kritikai megjegyzéseit): nem titkolt rajongását inkább fegyelmezettnek, helyenként kissé távolságtartónak nevezném. Szinte sosem használ nagy szavakat: egyszerű tényként kezeli, hogy Bausch a XX. századi színházi élet korszakos fenoménja volt. Érzékeli és hosszabb-rövidebb előadás-leírásaival jól érzékelteti a koreográfusnő gondolkodásának változásait. A „megfejtések” felsorolása helyett azonban – a táncszínházi műfaj esetében különösen üdvös módon – sokkal jobban vonzzák a minél alaposabb leírások. Vállalkozását kifejezetten rokonszenvessé teszik bizonyos jelenetek pontos értelmével kapcsolatos bizonytalankodó kérdései, melyek az olvasónak egyfelől segítenek egy nem vagy rég látott előadás rekonstrukciójában, másfelől szabad utat hagynak neki a hozzá legközelebb álló értelmezés megtalálásában. A leírásokat szívesen olvasnánk hosszabban is, de a szerző megint nem csábul el: mindig csak a számára leglényegesebb pontokat emeli ki.
A könyv magyar alcíme – Félelmek alagútján át – kissé bulvárosabban hangzik, mint az eredeti Tanzen gegen die Angst (azaz Táncolni a félelem ellen), s az első fejezeteken kissé erőltetett Leitmotivként végighúzódó félelem mint legfőbb és talán egyetlen inspirációs forrás utóbb már csak búvópatakszerűen bukkan fel olykor. (Érdekes adalék, hogy egy 1978-as, Schmidt által készített Bausch-interjúnak szintén a félelem az egész pályát végigkísérő kulcsszava – az interjút magyarul l. Színházi antológia. XX. század. szerk. Jákfalvi Magdolna. Bp., Balassi, 2000, 189-193. oldal) Jochen Schmidt célja, hogy keretbe foglalja, ezáltal pedig megközelíthetővé, ha nem is megfejhetővé tegye Pina Bausch egyedülálló életművét. A darabok, témák, motívumok, eszközök, módszerek egymásnak felelgetnek az évtizedek tükrében, s az érzékeny kritikus hűségesen és érzékenyen követi és közvetíti a hangsúlyeltolódásokat. Schmidt megtanítja azt, amit Bausch műveinek kitartó nézőjeként már viszonylag korán megállapít könyvében: azt, hogyan lehet könnyek közt mosolyogni. Értékes bevezetés, jelentékeny összegzés, megrendítő emlékezés valakire, akit nem lehet, nem szabad elfelejteni.