Claudio Abbado az utóbbi évtizedekben nem kevés koncertjét fiatal muzsikusokból verbuvált együttesekkel adta. A fiatal muzsikus, mondta Abbado egy olasz lapnak, ideális instrumentum, jól kezelhető, figyelmes, lelkes, nem kötik, zavarják a rutinok, nem nyűgösködik, ha egy művet nem a megszokott módon kell előadnia, még akkor sem lázad, ha ízlése ellen való a mű, amit játszania kell”. Az Abbadóval egyidős Vásáry Tamás is szívesen és egyre többször enged teret fiatal muzsikusoknak, s a játéklehetőséghez jutott ifjak kiváló, összefogott, koncentrált zenéléssel hálálják meg a bizalmat.

A kissé fellengzős nevet viselő, tizen-huszonévesekből álló Kodály Ifjúsági Világzenekar nem játszott mindig hibátlanul, ám szólamvezetői egytől-egyig nagyszerű, csillogóan virtuóz zenészek. A zenekar legproblémásabb része a rezes szekció, vagyis a harsonások.

Vásáry Tamás

Az A-dúr zongoraversenynél nem éreztem elég ércesnek, elég keménynek a zongorahangot, s a zongora mellől felálló, a zenekarnak odaintő Vásáry Tamás, mintha nem mindig tudta volna uralni a zenekart. Rubatós, rugalmas dallamformálásának köszönhetően azért a mű – legalábbis annak zongoraszólama – erőteljesen szólalt meg.

E versenymű is, akárcsak a következőkben felcsendülő szimfonikus költemények, egyetlen témára épül (korai verziója még a concert symphonique címet viselte, azaz szimfonikus koncert volt). És akárcsak a későbbi műveknél, e zongoraversenynél is az előadás erényeként a tagolást, az arányok megmutatását említhetnénk föl. Hangulatokban gazdagabb, kiegyensúlyozottabb előadás kerekedett volna, ha Vásáry Tamás a karmesteri pálcát már az első műsorszámnál átadja a második részben szerepet kapó karmesternek, Hámori Máténak.

Vásáry Tamás egy helyenként egészen szomorú, melankolikus Marosszéki táncokkal rótta le tiszteletét Kodály Zoltán, valamint a zeneszerző jelenlévő özvegye előtt. Mintha az a tündérország, amit Kodály műve felidézett, soha nem is lett volna, s Vásáry a kijózanodás pillanatát örökítette volna meg, amikor a nosztalgia hiábavalósága egyértelművé válik. A koncert első fele egy helikopterzúgással megzavart, egyébként csodálatos, bensőséges Consolationnal zárult: Liszt csöndes vigasztalása után már bizonyos voltam abban, hogy az idei nyáresti koncertek között kiemelkedik Vásáry Tamásé.

Hámori Máté

A második rész elején a betanító karmester, Hámori Máté bizonyíthatott Liszt Prométheuszával. A Herder művéhez írt nyitányból kialakított szimfonikus költemény öt témáról értekezik: az első téma még nem volt Hámori keze alatt elég erőteljes, de a zenekar mintha egyre közreműködőbb lett volna, egyre jobban értette volna, mit is kíván tőlük a tehetséges fiatal dirigens. Annak érzékeltetését, hogy e mű, Liszt szavaival: „Szenvedés és megdicsőülés! Ilyen sűrítetten ennek a nagyon is valóságos mítosznak az alapgondolata viharos, mondhatni villámló kifejezést igényelt. Zenei karaktere tehát a kétségbeesés hangja, mely végül, a büszke, dacos kitartás eredményeként, győzelemmé válik”. A harmadik, magyar parasztdallamot idéző témát követően a kétségbeesett szárnyalást – hogy e megjelenített hősben keveredik a dicsőség a fájdalommal – ábrázoltatta Hámori, mégpedig oly ízlésesen, a zenekart oly mértékben összefogva, hogy éltem a gyanúperrel, a zenekar játékának tisztasága, a megszólalás ereje alapvetően neki köszönhető. A tenor- és basszusharsonások most sem álltak ugyan a helyzet magaslatán, de a vonóskar, különösen a csellisták, a fuvolisták erőn felül teljesítettek.

Árnyalatokban gazdag, kevély Galántai táncok csendült fel a Prométheusz után – a vezetést ekkor ismét Vásáry Tamás vette át. A Galántai táncok dallamai nem népzenei, hanem műzenei forrásokból származtathatók. A tizenegy tánc legnépszerűbbikét a hozzám közel ülők hangosan dúdolták: igaz e bocsánatos vétségre a Galántai táncok kissé lapos, eredetinek semmiképpen sem mondható előadása mintha kifejezetten biztatta volna is őket. Mindenesetre a zárlat tüzes lett, pergő, a zene felemelkedett, itt szóltak igazán szépen a vonósok is. (Az együttes a szünetben mintha kissé átalakult volna, a versenyműben brillírozó csellistahölgyet például már nem láttam a második etapban.)

Az eredetileg Goethe századik születési évfordulójának apropójára született, de valójában egy Byron-költemény ihlette Tasso, a koncert utolsó Liszt-darabja, mintha nem is magát a költőt, hanem jelentős művének epizódját, Jeruzsálem bevételét ábrázolta volna: harcias volt, kitörő, vulkanikus.

A szervezők a koncert bevételét a 12. kerületi Zölderdő Óvoda javára ajánlották fel.