A hullák körül szorgoskodó szakmunkások régóta visszatérő hősök a mozivásznon. Akad köztük gyilkolástól sem rettenő, serény holttestrabló (mint a megannyi horrorfilmben feltűnő történelmi páros, Burke and Hare), folyvást fantáziáló temetkezési kishivatalnok (mint a brit új-hullám nevezetes antihérosza, A hazudós Billy), vagy épp a zordon munkakörülmények ellenére is megveszekedetten álmodozó kedvű, táncmániás szívszerelmes (mint Boris a Sírhely kilátással című újkori darabban) – hogy az elborult kedélyű hullaégetőkről, a magánéleti gondoktól nyúzott gyászbeszédmondókról, vagy épp a túlsúlyos kórházi ápolókról már ne is beszéljünk. 

Ámde azok az egyszeri szállítólegények, akiknek rutinosan komor ábrázata és határozottságukban is kegyeletteljes mozdulatai alkalmasint magunknak is ismerősek lehetnek, s akik a családtag végérvényes pusztulásának ellentmondást nem tűrő, kegyetlen hírhozói – ők, a halálipar hisztérikus sirámokkal fogadott napszámosai csupán elvétve fordultak meg a nagyvásznakon. A beérkezett színészből elsőfilmes rendezővé avanzsált Karl Markovics (akit legkivált az idegen nyelvű film Oscar-díjával jutalmazott Pénzhamisítók főszerepéből ismerhetünk) e vigasztalan közszolgák világába vezet debütfilmjében – s munkájának ereje nagyban a halottszállítók mindennapi ügymenetének tárgyszerű ábrázolásából fakad. 

 

 

Az idén Cannes-ban debütált Atmen (Breathing; körülbelül: Légzés) egy tizenkilenc éves srácról szól, aki egy homályos kamaszkori balhé nyomán a fiatalkorúak börtönében tölti büntetése finisét. A henye, egykedvű kölyök ideje apadtával sem lát maga előtt megnyílni bárminő perspektívát, s így aligha meglepő, hogy sorra-rendre kirúgatja magát a próbaidős munkahelyekről, mígnem végül a bécsi városi hullaház kötelékében kell helyt állnia, hacsak nem akar továbbra is az intézet falai közt maradni. 

Jelenetek a filmből

Az unottan cigizgető Roman vizenyős szemeibe rögvest rettenet költözik, midőn a hullák társaságát kénytelen élvezni, ráadásul kiaszott szívű(nek látszó) munkatársai sem igyekeznek éppen könnyebbé varázsolni az együtt töltött órákat. Mi több, az acélos modorú Rudolf (Georg Friedrich) a zöldfülűeknek kijáró kegyetlenkedéssel vegzálja tétova hősünket – Roman azonban, habár gyomra szorul, s szája remeg, nem adja be a kulcsot. Míg a könnyebb munkahelyeket gond nélkül odahagyta, a hullaház ritualizált férfitársadalma és a halál mindennapi látványa testhez álló kihívásokat állít a számára – ráadásul egy alkalommal (a Pál Adriennt jócskán megidéző fordulattal) a családnevét viselő hullára akad, hogy ennek hatására önmaga s rég elfeledett anyja nyomába induljon az őszies Bécs komor utcáin.

 

 

Markovics filmje a címben jelölt metaforával igyekszik értelmezni hősének útját – Roman ugyanis nem csupán tüdejének kapacitását teszteli az intézet medencéjében, de a halállal való szembesülésen és a férfitársaságban való helytálláson keresztül voltaképpen élni-lélegezni tanul. A forgatókönyvet is jegyző Markovics lényegében a bűntudattól való szabadulás és a felnőtté válás régi vágású történetét meséli korántsem újszerű, jóllehet, finoman egybeszőtt motívumokkal. Sztorija némely mozzanatában (mint a történetben idegen testként feltűnő románc-jelenetben, vagy a rendre beexponált, szimbolikus üzenetet hordozó metróplakát használatát tekintve) már-már bárgyúnak, a csúcsponton, az anya és a fiú találkozásakor pedig (s kivált a jelenet dramaturgiai súlyához viszonyítva) némiképp erőtlennek mutatkozik. Erőtlennek, de csupán a játékidő javában sorakozó, lenyűgöző szcénákhoz képest, amelyeket pedig a főszereplő Thomas Schubert megkapó jelenlétén és az izgalmas részletmegoldásokon túl legkivált a képépítkezés avat delejezővé.

 

Thomas Schubert

A javítóintézet és a hullaház ridegen gondoskodó rutinját szigorúan geometrikus képekben, együttérző távolságtartással festi meg Martin Gschlacht preciőz kamerája, amely a Lourdes-ban vagy a Revansban láttottakhoz hasonlóan képes szédítőn látványos, egyszersmind gazdag jelentéstartalmú képekbe foglalni az ábrázolt közeg legbanálisabb eseményeit. A groteszk pózban talált hullák kikészítésének bizarr processzusa és a fölöttük dolgozó szakemberek gyöngéden professzionális mozdulatai – ezek a legemlékezetesebb és leginkább beszédes képei az Atmennek, no meg a főszereplő Thomas Schubert üres tekintete, mellyel a magára hagyott, néma, élettelen testekre bámul. 

Karl Markovics filmje roppant stílusfegyelemről tanúskodó, felettébb érett elsőfilmnek tetszik, amelyet éppúgy a szikár, szinte bressoni szigorúságú kisrealizmus tüntet ki, miként az újkori osztrák film más eminens darabjait. S miként Jessica Hausner, Götz Spielmann, netán Haneke filmjeiben, úgy a tapasztalt színész debütjében is fölötte szembetűnő a profi és amatőr szereplők makulátlan együttmozgatása. A főszerepet színpadi tapasztalatok híjával játszó Thomas Schubert és a hullaház mogorva motorosa, Georg Friedrich kettőse különösen meggyőző – s ahogy viszonyuk a dacos ellenállásból afféle apa-fiú barátsággá szelídül, az alighanem a leginkább szívszorongató mutatványa Markovics filmjének. A durva svádájú, megtermett mizantróp hosszú acsarkodás és a beavatás különféle próbái után odaáll a szomorú kölyök mögé, és némán elmutogatja, hogyan kell a hullaszállítás előtt nyakkendőt kötni –  egyszerű, kitett, s már-már szentimentális jelenet, mégis megnyerő, miként Markovics filmje is keresetlenségével, közhelyeket sem nélkülöző, szimpla történetével, s olykori naivitásával együtt rokonszenves, erőteljes, megindító munka.