Mindenekelőtt azonnal szembetűnő, hogy rendkívül impozáns kiállítású, „színes-szagos” könyvvel van dolgunk. Ha belegondolok, tulajdonképpen nem is találkoztam még ízlésesebb, mutatósabb magyar nyelvű kötettel a filozófia tárgykörében. (Nem tudom megállni, hogy rögtön ünneprontó ne legyek: ez némiképp visszás is nekem, amíg a tárgyalt alapszerzők műveit sokszor méltatlanul szegényes küllemben adják ki idehaza, ha egyáltalán.) Tartalmilag pedig pont azt nyújtja a Barry Loewer által szerkesztett könyv, amit a címében ígér; a korszellem minimálkommunikációs trendjeihez alkalmazkodva arasznyi bekezdéseket a nyugati bölcselet bő kétezer éves történetéből. 

A kiadvány legfőbb érdeme, hogy a többi hasonló vademecumhoz képest valamivel szélesebb időhorizontot ölel át. Miután sorra veszi a szóban forgó tudományág evidens és obligát alakjait (Arisztotelész, Szókratész, Platón, Kant, Hegel, Marx, Frege, Hume, Nietzsche, stb.), komoly örömünkre nem torpan meg Wittgensteinnél. A jelenkori gondolkodókból is szép számmal merít, így Heidegger és Sartre után terítékre kerülnek Ryle, Kuhn, Popper, Gödel, Fodor, Derrida, sőt Putnam és Chalmers a ma szempontjából abszolút releváns gondolatai is.

Persze örök dilemma, hogy szerzők vagy témák szerint okosabb-e haladni. Utóbbi talán azért szimpatikusabb nekem, mert míg ha egy szerzőnél ismertetjük önellentmondásait, pálfordulásait, az a fejezet gyorsan hozzáférhető tanulságát gyengíti. Problématörténeti rekonstrukcióknál ellenben a viaskodó válaszok bemutatása éppen hogy emeli a tárgyalásmód fényét, amennyiben az egymást kölcsönösen kizáró elemek jó esetben megindítják az olvasó fantáziáját. És éppen ez volna a filozófia: a gondolkodás tudománya. Itt azonban egy jóval szerényebb ambícióval találkozhatunk: az olvasó megkapja két-három mondatos válaszait – igaz, jellemzően olyan kérdésekre, melyeket a kontextus és az előzmények ismerete nélkül gyakorlatilag kizárt, hogy helyesen értelmez.
 
Egyetlen példát mondok erre. A Wittgensteint ismertető szösszenetben például azt olvashatjuk, hogy a nyelvhasználat szabályait őszerinte úgy kell elképzelni, mint a sakk szabályait. Mindez így, ebben a sűrített megfogalmazásban teljesen félrevezető lehet, hiszen egyfajta „külsőleg rögzített”, a nyelvhasználóktól függetlenül létező normatív szabályrendszerre gondolhat a laikus olvasó, noha Wittgenstein végül épp ennek ellenkezője mellett érvel használatközpontú megközelítésével. Paradox módon tehát úgy áll a helyzet, hogy aki helyesen érti a passzusokat, annak már eleve ismernie kell a tárgyalt szerzők gondolatmeneteit, a szűz szem viszont valószínűleg csak néhány félreértéssel lesz gazdagabb a könyv elolvasása után.

Az említett sakk-metafora másik tanulsága, hogy a filozófiában a kurta és kerek válaszoknál rendszerint fontosabb (és főleg: izgalmasabb) a bejárt gondolati utak minősége, a szemantikai nekiveselkedések gyönyörűséges gyötrelme. Merthogy a modern filozófia nem a köznapi életből ismert kötetlen elmélkedés volna az élet nagy kérdéseiről (ahogyan azt a könyv bevezetője expressis verbis állítja), hanem a mindennapok fogalmainál jóval szigorúbban definiált terminusokon keresztüli vizsgálódás, a laikus nyelvhasználatnál szintúgy sokkal feszesebb logikai rendben. Körülbelül ez különbözteti meg a naplóírástól és a költészettől.

Az idegen nyelvekről szokás mondani, hogy rosszul is érdemes tudni őket – ám ugyanez a filozófia esetében már erősen vitatható. A kötet kedvcsinálónak talán megteszi, bár félő, hogy – amiként a „100 híres regény röviden” típusú gyűjtemények esetében – inkább azoknak okoz majd csupán örömöt, akik így kívánják megúszni az értelmiségi léttel járó műveltség felhalmozásának fenséges (és 30 másodpercnél kétségtelenül hosszadalmasabb) kínjait. Az igényesebb érdeklődőknek pedig továbbra is mondjuk Nigel Warburton hasonló köteteit (Bevezetés a filozófiába illetve A filozófia világa) ajánljuk inkább – bizonyítván, hogy azért e műfajban is születtek közérthető, szakmailag elfogadható(bb) kézikönyvek.