Több kiadást, folyamatos átírást, bővítést is megért ez a munka, s mivel élő, alkotó, színházi és publikációs aktivitásában is egyre erősebb jelenlétet felmutató színházrendezőről van szó, Georges Banu olyan műfajjal kísérletezik, mely a magyar nyelvű színházi szakírásból egyszerűen hiányzik. Egy kortárs szerzőről készülő monográfia óhatatlanul előre bevállalja, hogy tévedhet, hogy esetleg rosszul kérdez, és azt is, ha rosszul válogat.
A magyar színházi közéletben ilyen kiadvány elképzelhetetlen.
Banu monográfiája a Peter Brook pályáját végigkísérő néző életéről éppen annyira szól, mint a monográfia tárgyáról, ezért érdemes beszélni róla. Brookról több autorizált monográfia készült, a történetírás kronologikusságát követve szüleivel, emigrációjukkal, a kis Peter tanulóéveivel kezd mindegyik, s a biológiai érés szociológiailag determinált folyamatát nehéz összekötni az autonóm döntéseiről, a magyarázhatatlanul szerves színházi rendszeréről híres, kiemelkedő gondolkodói pályát megteremtő művészi életművel. Banu monográfiája a szemtanúé, s ez lényeges mozzanat a színházi emlékezet alakításában: csak olyan színházi eseményekről ír, melyen maga is ott volt, s így, mivel kihagyja Brook teljes gyerekkorát, londoni éveit, és csak a nemzetközi Színházi Kutatócsoport megalapításától követi alkotói életútját, egyszerre ismerjük meg a század, a színházi modernitás legnagyobb alakját, és ennek a kornak a legnagyobb szemtanúját: Georges Banut. A monográfia legnagyobb érdeme ennek világos felvállalása.
Banu Brook pályáját korszakokra osztja, egyrészt életrajzi adatok, másrészt alkotástechnikai evidenciák nyomán, a kötet azonban maga is átveszi Brook spirálszerkezetben kerengő eszmélő-gondolatiságát a megértés fázisairól. Miként Brook vissza-visszatér már megrendezett, már teátralizált, már megértett darabokhoz, témákhoz, jelenségekhez, úgy fordul vissza újra és újra Banu egy-egy előadáshoz, egy-egy korszakhoz. Igazán rövid felvezetés után a kutató Brook, az intézményen, a nemzetköziségben gondolkodó művész előadásain, tréningjein követhető tevékenységét ismerjük meg, melynek az előadás csak része, de nem teljessége. Banu 1968-hoz, a párizsi kutatócsoport megalakításához köti Brook pályájának lendületét, ahhoz a hatvannyolcas párizsi ideológiához, mely az interkulturalizmus politikai elvét, a nyelvek és a kultúrák egyenértékűségét, sőt idézhetőségét fogalmazta meg. Banu nem egyszerűen Barrault-hoz köti Brook párizsi aktivitását, hanem a Brook előtti nemzedék legnagyobb gurujának, Antoine Viteznek ismert mondataival is megtámogatja a színpadi kultúraköziség legelső kísérleteit. Vitez a francia nyelv megszállott művelője itt, a kanadai, a japán, a dél-amerikai, a lengyel akcentusok közepette döbbent rá a francia nyelv igazi, alexandrinuson is túlmutató erejére.
Banu könyvét olvasni meglehetősen izgalmas vállalkozás, hiszen a monográfiától lényegileg más struktúrát várunk. A monografikusan bemutatott életmű egy-egy pályaszakasz elemzése, kultúrtörténeti kontextusok vázolása után konkrét alkotások elemzését adja, vagyis a monográfiaolvasó, ha csak egy előadásra kíváncsi, megmenekül az egész pálya végigolvasásától, s szabadon dönthet, például a Michael Kustow-féle életrajzban, hogy a Shakespeare Company-vel akar-e foglalkozni vagy csak az Athéni Timonnal.
Banu monográfiáját azonban végig kell olvasni, hiszen a fejezetcímek Egy szemtanú elbeszélései, Támpontok egy eleven színházhoz, Rendkívüli jelenetek, Az elme ciklusa, Az eredendő színház stb., még ha korszakra is utalnak, sokkal inkább a szemtanú reflexióit hordozzák, aki az alkotói gondolatfolyam spirálmenetét követi. Rendkívül segítené az olvasást, ha lenne a kötetnek névmutatója, s annak irányításával mehetnénk akár Brook és Grotowski kapcsolatát követve lapról lapra. Névmutató híján marad a monográfia regényszerű olvasása, s ez, de csak ez lépteti a művet az epikus irodalom fikciós terébe.
Banu, miként korábbi írásaiban is, rövid, hol tematikus, hol esztétikai, hol politikai kérdésfelvetések mentén tér ki egy-egy színházi eseményre Brook életművéből szemezgetve. Ez a kisszerkezeti ritmizálás nem is az olvasást, hanem a visszakeresést nehezíti, mert ugyan alapos, kimerítően pontos jegyzetapparátus segíti a hivatkozások megértését és adja meg a tudományos monográfiákra jellemző autoritás-aurát, a kislélegzetű blokkok elolvashatók két metróállomás között. Tudományos egyperceseknek nevezhetnénk a műfajt, ha nem lenne anakronisztikus a definíció. Banu minden Brookról szóló vagy általa írt szöveget beforgat abba az óriási piaci kínálatba, mellyel az egészében nehezen befogadható, s eleve nagy tájékozottságot feltételező életmű körülveszi magát. Banu is a piacmetaforát használja a sokszínűség, a kézművesség, az élénkség, a shifting point megfogalmazására, ezzel az életközeli hasonlattal saját szövegét is töredezett, részeiben újragondolt, új nézőpontból megforgatott tárgyként kezeli. Vitez és Kantor, Strehler és Barrault, Kott és Grotowski éppúgy körbeveszik legendáriumának tárgyát, mint a színészek: Natasha Perry, Yoshi Oida, Bruce Myers, Sotigui Kouyaté.
Részben ebből fakadhat a kiadásban bosszantóan sok téves fordítási alakzat. Az egyértelmű, bár nem érthető döntés, hogy a kötetet nem az eredeti nyelvből, a franciából, hanem egy román nyelvű kiadásból fordították (fordító Daróczi Enikő). Így lett a Vers un théâtre premier címből, mely kihagyhatatlanul hozza Grotowski Vers un théâtre pauvre legendás kötetcímét, az Egyszerű formák színháza: Spre teatrul formelor simple. A fordítás és a szerkesztés szakembert igénylő feladat; a kolozsvári kiadó heroikus, igen gondosan vitt színházelméleti koncepcióját teszi bántóan zavarossá a magyar szöveg zagyvasága. Pedig egyértelműen nagy a kihívás: Koltai Tamás 1976-os monográfiája, Kékesi-Kun Árpád 2007-es monográfia-fejezete után ez az első magyar nyelven megjelentetett szöveg a század színháztörténetének élő legendájáról.