A kővendég léptei / Zsámbéki Színházi Bázis 2011
2011.07.26.

Valahol a jövőben vagyunk, 2035-ben vagy 36-ban. És olykor 2061-ben, de csak ha valóban úgy akarunk tekinteni az előadásra, mint majdani múzeumi darabra, amely fölött tovacsattoghatnak a látogatók és a puhapapucsú teremőr léptei a bánatos színházi nekrológ után. SZOBOSZLAI ANNAMÁRIA ÍRÁSA.

Domb gyomrában búvó hangár. Rácsos ágyak. „Kiállítótér”. Gyufás skatulyákból épített kulcstartó, barna bakancs, felvágott hasú gitár, többek között. Meg egy ceruzaelemes szódásszifon. Ne érjünk hozzá a kiállított relikviákhoz, figyelmeztet Sisso, az újságíró-kritikus, majd lepedőnyinek tetsző papírost finoman rezgető keze a „húrokba csap”. Nehéz lenne pontról pontra felidézni, miről is szól a felvezető szöveg. Leginkább a színészekről, a színházi alkotókról, a „szakmáról”, akik – ellehetetlenítvén - fel- és kiszorulnak térből, időből. A Bázisra. Egy diliházba. Elmegyógyintézetbe. Ezért a megannyi rácsos ágy. Elhangolódunk dúrba, rögtön az elején, ha lehet ilyet mondani; még ha a hangár egy találó mondatfelirata valami olyasmire kér is: „Sose kételkedj abban, hogy minden dal A-moll-ban van!”

György Zoltán Dávide.h.  és Lábodi Ádám e.h.
Egger Géza és Lábodi Ádám e.h.

S valóban, ha tovább fúrunk színházba, zenébe, értelmet nyerni látszik a tény, hogy „minden dúr skálához tartozik egy relatív moll skála”, és A kővendég léptei című előadás talán efféle moll skálája a kiindulási alapnak választott Moliére és Venyegyikt Jerofejev szövegeknek. Egy kicsit „szerelmes” (nagyon kicsit), kicsit könnyed (eléggé), s miközben azt állítja-gondolja magáról, hogy a SZÍNHÁZ-ról szól, kicsit sem drámai (vagy csak alig).

Mert valójában mi történik a „színpadon”, a hangár belső, emeletes ágyakkal szegélyezett csupasz terében? A kővendég léptei és alkotógárdája úgy próbálja definiálni önmagát, azzal kanyarít formát maga köré, hogy a nézőt felülteti. Az ágyakra. Hogy - akárcsak a színészek - bevonódjunk a játékba, a történet terébe, 35-be vagy 36-ba. Láttunk már ilyet, ültünk más színészek közt, ők meg köztünk. De az igazság az, hogy sehogy sem jutunk ötről a hatra. Az előadás értékéből nem vonna le persze, hogy inkább tekinthető hosszúra nyúlt zenés, performansz-művészeti munkának, mint formakereső (vagy bontó), bátor-harcias színházi előadásnak, de az mégiscsak bosszantó, hogy a nézőt körmönfont egyszerűséggel művészeti belügyekkel traktálja, s csak kevéssé képes felülemelkedni a megélhetési-művészeti szappan-o-parán. De mégha ez az egzisztenciális vagy milyen rettegés egészen zsigeri volna! Ha nem a Hazám, hazám, te mindenem!-be és Schneider Fáni nem létező piros fodros szoknyájába bújtatottan, implicite jam-elődne a sanyarú művészsors, a kényszerű-gagyi közízlés szolgálata feletti bánat. Ha nem válna az időről és létről folytatott polémia modorossá és keresetté, a színházcsinálás és a zenélés pedig puszta ürügyévé.

Az előadás tere. Forrás: port.hu. Fotó: Puskel Zsolt
Az előadás tere. Fotó: Puskel Zsolt - PORT.hu

Mert, míg orientálódni próbálunk térben és időben, aközben a zenészek zenélnek; a dobos láncot perget végig hangszerén, vagy fapálcákat zörget halomba, máskor meg hegedül; a nagybőgős egy cintányért húz el vonóval. Derülünk rajtuk, az ötleteken, a „múzeumból” előkerülő tárgyakon, a mintegy másfél órás muzikális darab-építményen -még a Kata meg Bianka (?)-keresésen is egy kicsit. De nem hessegethető el az a kellemetlen, az elmegyógyintézeti emeletes ágy nyújtotta magaslati levegő ellenére is fojtó felismerés, hogy cudar egy világ az, ahol mindenki, még a színész is, csak a saját bánatát és örömét játssza, amelyhez nekem maximum annyiban lehet közöm, amennyiben hajlandó vagyok a sok üres, de a jelentésesség látszatát keltő szabad, rögtönzéses formában meglátni a működési elvet. Hogy, miként a színészek (akikre hol kalapot, hol öltönyt dob a magasból istenként vezénylő rendező, Kárpáti Pál), mi is csak dróton, zsinegen rángatott bábok vagyunk, übermarionettek, érzéstelenítőnek elhúzott nótával.

Ha már a színház sem hisz a kimondott szó, a tett igazában, ha csak a saját „belügyei” érdeklik, akkor mivel különb, mint az a valóság, aminek tükröt állítani szándékozik?

Vö. Ady Mária: Sose halunk meg 
Zsedényi Balázs: Biztonságos távolból 

Cím:  A kővendég léptei,  Alcím:  Zenés látomás Venyegyikt Jerofejev és a társulat agyszüleményei nyomán,  Rendező:  Kárpáti Pál,  Díszlet, jelmez:  Kalmár Bence,  Konzultáns:  Kárpáti Péter,  Szereplők:  Lábodi Ádám,  Egger Géza,  Sipos György,  Zenészek:  Csizmás András,  Komjáti Áron,  Szabó Sípos Ágoston
Megítélt támogatás: 9 500 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A Zsámbéki Színházi és Művészeti Bázis Fesztivál megvalósítására (2011)