A hazai múzeumi gyakorlatban szokatlan az a nagyvonalúság, amiképp a Petőfi Irodalmi Múzeum – immár negyedszer – az irodalmat és a divatot összepárosítja. A sorozat, s benne a jelen tárlat erényei azonban nem kizárólag a műfajfelelgetésben összpontosulnak – bár az sem lényegtelen a gyűjtemények hermetikus világszemléletét alapul véve -, hanem abban az asszociatív módban, ahogyan a ruhákat (illetve most: „ruhákat”) és a szövegeket egymás mellé rendelik. Ennek kivitelezéséhez nemcsak ötlet, de csapat is szükségeltetik, mégpedig olyan, amely túllát az egyneműségen és a szolgai kronológiai párosításon, s a tárgyak felsorakoztatása helyett azok (egyféle) visszhangját is érdekesnek, mi több, a művekhez tartozónak találja. 

Talán a civil szem számára is észrevehető, hogy mennyivel közvetlenebbek és zamatosabbak a kedvvel létre hozott kiállítások, mint az előírásszerűek. A TeXtúra – Szövet és szöveg című tárlatban szinte tapintható a készítése által okozott öröm, de az is, hogy a munka dandárjában nem csak Hegyi Katalin kurátor, valamint a látvány- illetve grafikafelelős Zoób Kati és Flohr János osztoztak, hanem a PIM munkatársai együttesen, akiket a stáblistára is így, anonim többes számban írtak ki.  

Hasonló szemlélettel egyébként, vagyis (valamiféle) viszonylagosság hangsúlyozásával sok muzeális tárlatot lehetne életszerűbbé és élvezhetőbbé tenni, mert, mondjuk, a ma már történelmi darabnak számító parázsos vasaló nem lesz érdekesebb attól, hogy alá írjuk: Parázsos vasaló. De az esetlegesen hozzátett további adatok is csak mérsékelten lelkesítik a(z óhajtottan kíváncsi) látogatót, akit talán jobban érdekelne az ismeretlen tárgy használhatósága, mint az iskolás készenlétiséget feltételező dátumok áradása. Itt például, a finom, varrott csipkék mellett találunk parázsos vasalót, és nagyszerűen el lehet mélázni azon, hogy dédanyáink e tüzes monstrummal hogy’ nem égették szénné az egész stafírungjukat?

A fentiekből talán már ki is bontakozik a kiállítás stílusa, illetve a tálalás kényszermentesen oldott elve, amely a tanítás helyett a tárlat élvezeti értékét helyezi előtérbe, így apellálva a néző asszociatív, költői-érzéki képességeire. (A valósághoz hűen hozzá kell tennünk, hogy ez a fajta koncepcionálás egyáltalán nem újdonság a PIM-ben.)

S most már ténylegesen a tárlatról. A múzeum honlapi ismertetője úgy magyarázza a vezérgondolatot, hogy „a szavak hordozója, a papír is egyfajta textúra, és a kalligrafikus írás is kézművesség”. Ez persze igaz, de hozzátesszük, hogy maga az írás is szövedék, hiszen függőleges és vízszintes szárak, továbbá hurkok hálója, tehát csak úgy szimplán, magában is az, hát még Esterházy Péter azon lapján (most csak ebből a szemszögből nézve), amelyre Ottlik regényét, Az iskola a határont másolta monomániásan, minden oldalt ugyanarra a papírra! 

Egyébként az ő szövege, mármint az Esterházyé is ott van az egyik teremben, de nem az említett kézírás, hanem nyomtatott, saját mondatai másfél tucatnyi kortárs költő és író (többek között Závada, Grecsó, Karafiáth, Parti Nagy, Kukorelly, Térey, Podmaniczky, Németh Gábor) idézeteinek a társaságában, a másik helyiség falait pedig régebbi, a textíliákkal egyidős, XIX. század végi és XX. század eleji (például Jókaitól, Szép Ernőtől, Mikszáthtól, Krúdytól, Gárdonyitól, Babitstól származó) citátumok tapétázzák. Az irodalom ugyanis most inkább csak kísérete azoknak a vásznaknak és csipkéknek, amelyek az 1918-ban született Vécsey Hedvig hagyatékából származnak, mely gyűjtemény minden bizonnyal Zoób Kati tulajdonába vándorolt (nem találtam rá egyértelmű jelzést, de az ellenkezőjére sem), aki – az eddigiek alapján vélhetően – rövidebb-hosszabb dédelgetés után valamely saját tervezésű ruhájába komponálja majd bele a legszebbeket. 

A szerző felvételei

A kollekció valójában nem viselhető holmikat tartalmaz, hanem ágytakarókat, függönyöket, terítőket és más, kisebb-nagyobb méretű darabokat, ám ezek nem kiterítve vagy redőzött drapériák módjára, hanem öltözékként – az eredeti és a jövőbeli felhasználásukat tekintve egyfajta átmeneti létben – nyerték el bemutatkozó formájukat. A légies, fehér és ekrü színű, nagy türelemmel megmunkált – s Vécsey Hedvig által épségben tartott – finom textíliákat tizenhét próbababára és kilenc torzóra feszítette-hullámoztatta a tervező, csábítóan elegáns női rajokat alkotva így. „Ők” fehéren középen állnak illetve lebegnek a két teremben, a fekete falakon körben az írók sorai olvashatók, s vannak még tárgyak is csillogó üvegkubusok alatt: varrógép, vasaló, gombok, szalagcsipkék, divatlapok, gyöngyök, és megannyi más, a hölgyek öröméhez nélkülözhetetlen apróság. 

Hogy a kiállítás nem süpped a nosztalgiázás posványába, az nem csak a tervezők installációs leleményének, de a rendezők irodalmi találékonyságának is köszönhető. A kortárs írók szövegei többnyire kijózanítók, a régiekéi jobban a kézimunkához illők, de azért közülük némelyek nagyon is fején találják a szöget. Bródy Sándor sorai például így: „Tetszik nekünk a lány, pedig a ruhája szép”.