Az elégiaműfajjal régóta szövetkező Ágh István az iménti idézetet rejtő verse, a Kora nyár, későn a címbeli időviaskodást szcenírozza a hat tizennégy soros szakaszon át. Kezdet és vég torlódik, szó szerint kimondva is. „A béke józan csöndje” és „belülről kivetült rémkép” próbál megférni egy lélekben. Emlék és valóság kavargásában keresi a magasságélményt, vele az át- és belátást a beszélő, s arra jut: „…felhőtlen mennybolt voltam árnyékos udvaron, / s amikor az anyaföld hűvöse átjárt egészen, / föntről nézhettem felszín alá merülésem, / ahogy nem marad belőlem hátra semmi nyom”.
Bár ez a négy sor rímeivel megsegít, első látásra nem feltétlenül evidens, hogy e verstömbök – szonettek. Igaz, a könyv élére került Csillagóra is szonett, s a versalak később is ad magáról füzéres hírt (Öreg párok szilvesztere), a Sziszüphoszt – csomagok, miatt – hipochondria, rándul – táborában, hozzá – szabadság s egyéb összecsengéseket azonban inkább a tapasztaltabb, érzékenyebb szem, fül fogadja rímként. E tördelt, magát néha letagadni próbáló zeneiség (összhangzat és széthangzás együtt) a legnagyobb vonzereje s kötetalkotó energiája az ismét a Nap Kiadónál megjelent új Ágh-kötetnek. Tanúja voltam, hogy a Reneszánsz huszonnyolc sorát rátermett bölcsészek egyetemi szemináriumon sajdították szabad versnek, jóllehet nincsen benne egyetlen „vak” sor sem, ám például az ablaka – bazsalikom már olyan pompás-egyszeri sorvégi szópár, hogy egyben a rím absztrakciójának is tekinthető.
A nagyszabású tanulmányt érdemlő rímkezelés dallama, egyedisége mellett a versmondat keserű tapasztalatokat és riasztó sejtéseket liánzó zöldbe feketülése is a susogó, kopogó, csikorgó muzikalitást lopja a költeményekbe, gondolati és remény-fényfoltok ritka világosabb színeivel. Saját betöltött hetven s egynéhány évének terhét a költő szinte csak akkor dobja le, ha mások szép korát köszöntheti (a Hadd zendítsen! szakaszaiban a hetvenéves Gyulai Líviuszt), vagy visszafiatalodhat (a „Van nekem három unokám”, a „juj, de jó!” lendületével a Kettő meg egyet dúdolva). Egyébként Az idő tengelyében forognak a versek, akár az újabbakról legyen szó, akár a második fejezet – jelölése szerint: Javított versek, kései változatok 1958–2011 – a jelenbe érő darabjairól.
Két mester szellemujja simít, dobol a köteten (a testvérbáty költő, Nagy László ezúttal sem tagadható, megfoghatatlanul is valós szolidaritásán, jóval fiatalabb korban írott s posztumusszá lett Jönnek a harangok értem című könyvének felemelően különös szomszédságán kívül. A kötet utolsó sora, a Kastély az Örök Várakozáshoz lezárása ez: „Éhes vagyok, de ha majd a harang szól”). Illyés Gyula az egyik, Szabó Lőrinc a másik. Az Egy nemzedék behajózása nyilván szándékkal utal a nevezetes Illyés-versre, A korosztály behajózására. A kettőnek másféle a kifutása, Ágh komorabban lát (a „visszafelé” az ő számára sokkal leverőbbet jelent, mint a Kháron ladikját író Illyésnek. Illyés tollán is keletkezett persze az öregségen, elmúláson felülemelkedni nem tudó, nem akaró vers, például az Alkonyi út). A korosztály… gyönyörű sora mintha mégis átzengene A nemzedék…-et búcsúztató gyűjtemény egészébe: „Távozni: csaknem zenemű”. Még ha oly szabatos-prózaian alulkomponált is, mint a közlés fájdalmát különféle módokon (önöregítéssel, archaizálással, halkuló idézéstechnikával) tompítani igyekvő Beteg nővéréhez és a Nővére utolsó levelére soraiban.
Illyés Gyula hetvenedik életéve táján írta legnagyobb szabású öregségverseit – Szabó Lőrinc sokkal fiatalabban, még negyvenes éveiben járva a Tücsökzene korántsem elsősorban az idősödést tárgyazó, de számvető sorozatát. Ághra hatott a Tücsökzene és Szabó Lőrinc is. Hiszen a Hívás, valahonnan legelső verssora a „Csak a derű óráit számolom” citátum, amely ugyan lehet az antik napóra-mottó, a Non numero horas nisi serenas magyarítása, de sokkal valószínűbben átvétel Szabó Lőrinc híres (és zenei témájú) remekéből, melynek Mozart hallgatása közben a címe. Ágh István nem a nyitó mondat makacs ellenében járja az útját, a derű órái mégsem győzik a vágtát a levert kedvetlenség, az elévülés árnyékos évszakaival. Nem monotónia ez, hanem az el nem hárított tapasztalat versbe írása.
A kötet nem egyenletes. Az ötven esztendő mélyéről előkívánkozó régi versek (már amennyire ez első olvasásra kinyomozható) alaposan módosulva vagy kiváló újakká lettek, vagy kevésbé engedelmeskedtek a mai csiszolásnak. Lényegi különbség mégsem régebbiekből lett újak és frissek között feszül. Kevésbé jók árnyékolják a kitűnőeket: az új termésnek is akad halványabbja. Az alkalmanként nehézkes (zeneietlen?) narráció mintha az epika felé tolna egyes szövegeket, köztük a keresetten indított, mindvégig nem eléggé összefogott Végül a rétisast.
Az elmúlás-szorongást, a lemondó „utoljára”-képzetet nem a személyes örökhagyás, hanem a lét testáló természete enyhíti, a „Madár-röptű unoka” átsuhanásával (Eltűnések). Ugyanez a vers – maga is csaknem zenemű – befejezésképp így kérdez és állít (megint egyszer nélkülözhetetlenné téve a mégis-morál Szerb Antaltól eredő műszavát): „Ez a nyitva hulló sárga / rózsa bírna maradásra? / van-e ennél ostobább / tudathasadás! / mégis mennyi csoda támadt / életemben, s legcsodásabb, / hogy ezt is megélhetem, / hetvenévesen”.