Már Gulácsy életében megindult a patologikus zarándoklat a beteg pszichiátriai ágyához, majd Lehel Ferenc, a fő bűnös 1922-ben elintézte, hogy a ma kortárs kritikusai is az elmebetegség tárgyiasult jeleit keressék a képeken, nagyítóval. A Kogart-ház pedig, mintha Marosi Ernő ott sem járt volna, „Egy eszeveszett korszak eszevesztett festőjeként” hirdeti a kiállítást a rádióban.
Marosvölgyi Gábor könyvének fő erénye, hogy megpróbál szakítani ezzel a tradícióval. A kötetet a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó jelentette meg huszadik századi képzőművészeti sorozatának első darabjaként, elnyerve hozzá a Magyar Nemzeti Galéria és a Kieselbach Galéria támogatását. Ígéretük szerint „a látványos albumok és a szaktudományos monográfiák ötvözetét” hozzák létre, amely „nem a különc és az őrületbe hanyatló művészt állítja középpontba, hanem az alkotó zsenit” – mintha a kifejezések nem volnának egymás szinonimái a XVI. század óta. A romantika vulgarizált toposzai ilyen módon élnek tovább a kortársi nyelvben, amely merő jó szándékból alkalmazza a „könnyített változatot”. A kiadói előszóban még a festő és fiatal monográfusa körül is támad egy kis romantikus szél, amikor megtudjuk, hogy Marosvölgyi Gábor hosszú ideje kutatja a Gulácsy képei és szövegei közötti viszonyrendszert. A kötet első ránézésre tekintélyes, és a nagy munka feltétlen következménye, hogy összegyűjtve láthatjuk Gulácsy életművének azon fennmaradt darabjait is, amelyeket magángyűjteményekben őriznek vagy csak nemrég bukkantak föl a műkereskedelemben. A kiadó kezdeményezésére pedig megnézhetjük őket a Kogart kiállításán.
Kassák Lajos, aki egy ideig a körében tudhatta Gulácsyt, sőt, kötetét is illusztrálta 1914-ben, a maga örömtelen, jeges éleslátásával így jellemezte őt: „Tulajdonképpen mindjárt a kezdet kezdetén zsákutcába tévedt, ez azonban semmit sem von le művészete jelentőségéből”. A „zsákutca” kifejezésnek nem csak Kassák aktivizmusa felől van értelme, hanem Gulácsy zárt világa felől is, amely döntően tizenkilencedik századi volt, hiába az impresszionista és posztimpresszionista áramlatok lazább faktúrája vagy az avantgárd barátságok. Marosvölgyi Gábor besétál ebbe a zsákutcába, és nagy energiákkal dolgozik azon, hogy rést találjon rajta: az első szakaszban Gulácsy életrajzát szembesíti a forrásokkal, a monográfus Szíj Béla 1979-es kutatásaival, Nagy Lajos kéziratával, Lyka Károly és Lehel Ferenc adalékaival, és összeállítja belőle a megfogható, emberi részt. Ebben minden adva van a végzethez: a korán meghalt apa, a domináns, destruktív anya, és a festő születésének kettős gyerekhalállal végződő baljós körülményei. Épp elég a tébolyhoz, ha nem is a skizofréniához.
 Gulácsy Lajos: A varázsló kertje. 1906 |
Visszamenőleg persze minden más értelmet nyer. A kortársak is említik különc ruhaviseletét, megmagyarázhatatlan tehetségét, amely nem elég ahhoz, hogy ne maradjon ki az iskolából. Inkább bizonytalan módon külföldi mesterek másolására bízza magát, és a keserves pénzből Olaszországba utazik, ahol elégedetlenségére „Egy határozott stílt nem látunk kialakulni”.
Ő maga is érintve van a „romantikus inspirációk”, a preraffaeliták, a realizmus és az impresszionizmus, a szimbolizmus, a szecesszió, a reneszánsz, a rokokó, a barokk és Na’Conxypan által, és mindezeket az alaposan összehordott stílusjelenségeket külön kis alfejezetekben elemzi a szerző. Valamiféle elhibázott szerkesztői elvnek gondolnám, mert a közelség nem jelent feltétlenül mélységet, és a korábrázolás sem feltétlenül sikeres, ha a tudós precizitásával dolgozunk föl közhelyeket. Csak egy példa a fölösleges meghatározásokból: „A magyar történelemben ezt a periódust a dualizmus korának nevezik, amelynek első történelmi alkorszaka 1867-1890-ig tart, a második pedig 1919-ig”. Ugyanebből a szerkesztési elvből következnek a hosszú műleírások, amelyeknek a végén általában megfejtéseket ad a szerző az adott képre vonatkozólag: „Azaz a szépség és szerelem csillogása mögött mindig ott elmúlásuk árnyéka.”
 Gulácsy Lajos: Mária eljegyzése. 1908 |
Szöveg és mű összevetése, amely módszerként végigkíséri a könyvet, valóban nagyon érdekes, és szükséges is, de elengedhetetlennek tartom a kritikai bánásmódot: a tehetséges festő (és szerintem lángolóan tehetséges grafikus) gyengeségeit leleplező írásműveket sosem tenném egy nagy költő nagy verse mellé csak azon az alapon, hogy mind a ketten leírták a zongora szót. Ady-epigonból rengeteg született a XX. század második felében.
Kemény kezű szerkesztőt kellett volna Marosvölgyi Gábor mellé adni, aki szövegrészek kíméletlen megkurtításával segítette volna őt abban, hogy könnyebben megtalálja a Gulácsyról szóló lényeges mondatokat. Még úgy is épp elég nehéz dolga lett volna.