Válasz Bán Zoltán András kritikájára
2011.07.20.

Az alábbiakban közöljük Zsoldos Sándor válaszát Bán Zoltán András A könyvkiadás nehézségei című kritikájára, melynek tárgya a Múlt és Jövő Kiadónál megjelent Szomory Dezső-mű, A párizsi regény volt. Alatta közöljük Bán Zoltán András rövid viszonválaszát – és ezzel a polémiát befejezettnek nyilvánítjuk. A SZERK.

Kritikára nem illik válaszolni, támadásra nem érdemes.

De nem tudom, Bán Zoltán András mit írt (a cikk itt olvasható - a szerk.). Amit írt, viszont annyi tévedéssel és önellentmondással tette, hogy állításaiból a leírt végkövetkeztetés számomra nem tűnik logikusnak (kicsit zavartnak, felületesnek tűnik az egész cikk), így néhány kérdést nem ártana tisztázni, akár filológiai alapon, akár egyszerűen – a jó erkölcs nevében.

Már cikkének kezdete kis zavart mutat: a Kosztolányi kritikai kiadás két kötetéről ír (négy jelent meg), Szomory műveinek kiadását tervezettnek mondja (a hatodik kötete jelent meg). Hasonlóan zavart ez a mondata is, melyben rögtön kétszeresen cáfolja meg magát ítészünk: „Szomory egyik főműve, a Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről, mely az 1918-as első kiadás óta nem jelent meg (legutóbb éppen a Múlt és Jövő adta ki 2008-ban)” – szóval, nem jelent meg, csak az éppen tervezett Szomory-„összkiadásban” jelent meg három éve.

Ez az egymás mellé állítás rögtön jelzi koncepciójának problematikusságát (vagy célzatosságát?!): egy több tíz millió forintból és egyetemi-akadémiai háttérrel, munkatársak sokaságával rendelkező kritikai kiadáshoz méri a Szomory életműkiadást – segítők hadát, egész nagyzenekart vizionálva mögé 300 000 forintból (akkor talán komolyan vehető lenne és nem süllyedne posványba). Szóvá teszi, a Szomory-kiadás „egyszemélyes” voltát, szembeállítja ezzel a kritikai kiadás népes gárdáját. Itt is a csúsztások tűnnek elő. Ha csak az első két kötetről vesz tudomást BZA, akkor miről beszél pontosan, mert a „beszélgetőlapos” (az egyik az első kettőből) éppen egyszemélyes vállalkozás volt. Vajon miért nem vesz tudomást a „népszerű” életműkiadásokról (ekkora tudatlanságot aligha tételezhetünk föl róla, szándékosságot inkább), amelyek alapvetően szintén egyszemélyes vállalkozások, mint pl. Kosztolányi, Karinthy, Tömörköny, Móra és mások életműsorozatai, ezek sorába illeszkedik a Szomory Dezső Művei.

E sorozatok különféle címekkel futnak/futottak: XY Művei, Összegyűjtött művei stb. – eddig senkinek nem jutott eszébe egy kritikai kiadással összetéveszteni ezeket, még akkor sem, ha valamelyiket az „összes művei” címet kapta volna is, mert a kritikai kiadások fő jellemzője a kötetek elején, hogy ezt föltüntetik rajtuk.

Kis olvasási probléma, esetlegesen szándékos csúsztatás, amikor ezt írja és koncepciót épít rá BZA: „Szomory Dezső Művei összkiadás-ról szól (kurziválás az eredetiben)”. Sajnos, az „összkiadás” álló az eredetiben! És vajon egy életműsorozatot a gondozója miért ne nevezhetne összkiadásnak. (Kicsit nyögvenyelősen játszik rá BZA Kőbányai egyszer eltérő szóhasználatára, amikor „összes műveknek” meri titulálni a sorozatát.)

Igen ellentmondásos (vagy inkább zavaros) BZA érvelése akkor is, amikor a textológia területére téved, amelyről csak igen távoli elképzelései vannak.

Nyilvánvalóan nem vette kézbe BZA A párizsi regény példaként állított kiadásait. Azt mondja, hogy „ezek a modern filológia eszközeivel dolgoztak”. Természetesen ennek igazságát nem vonom kétségbe, de valóságos (filológiai) rejtély azonban, hogy ezt honnan tudja, ugyanis e kiadásokon nincs föltüntetve semmi olyan, amiből erre következtetni lehetne, még a szövegkiadás alapelveiről sem nyilatkozik egyik korábbi kiadás sem, egyedül a Múlt és Jövő kiadásában található olyan leírás, amihez hasonlókat idéz. Én követtem el a hibát, hogy fölhívtam a figyelmet a szövegkiadás alapelveire. Tettem ezt azért, mert az 1969-es kiadás (ezt néztem csak át betűről betűre) gyakorlatilag valóban reprodukálta az 1929-est. (Természetesen néhány hibával, kis belenyúlással, átírással, javítással és pár sor kiejtésével…) Úgy gondoltam, ez az egyetlen lehetséges megoldás számunkra is, és nem hagyható szó nélkül, hogy nem igazítjuk úgymond a mai helyesíráshoz a szöveget. (Egyébként a példaként állított Kosztolányi-kritikai is a betűhív közlést választja!) Ami ott érdem, itt hiba – esetleg csak vagdalkozás az ítész részéről.

„Szomory központozási kilengései többnyire nem stiláris értékűek, hanem egyszerűen figyelmetlenségből adódó elírások”. Szívesen látnék legalább egy bekezdésnyit BZA-tól arról, hogy mire alapozza ezt, mert így egészen bizonyosan légből kapott az állítása, különösen, ha figyelmesen olvasná a (Szomory-)kortárs szerzőket, ha nem is föltétlenül Füst Milánt, hiszen a legtöbb szerző ugyanezt a (sokaktól a megértés szándéka nélkül következetlennek mondott) ékezést, központozást használja, egyáltalán nem ötletszerűen… (A Babits-levelezés kritikai kiadásának első kötetében is olvashatna erről az érdeklődő.)

Igazán sajátos (már-már etikátlan könnyelműségre, intellektuális bűnözésre csábító) BZA ama felszólítása (textológiai nézete?), hogy a kiváló újabb kiadásokat reprodukáljuk az első kiadás helyett, különösen akkor, ha semmi újat (kézirat, szerzői korrektúra stb.) nem hoznak. Sajátos helyett mondjuk inkább teljesen szakmaiatlannak!

„De akkor miért tett bele újabb sajtóhibákat a szövegbe?” – kérdezi BZA úgy, hogy egyet sem említ közülük a mű szövegéből (talán mert nem is nézte meg igazán, csak a hasára ütött, hiszen mindenki tudja, hogy hibátlan könyv nincs – ki tudja, miért, nem is lehet –, talán azért, amiért ő sem tudott a júniusi Beszélőben egy kivétellel pontosan idézni Szomorytól még pár sort sem).

Legyen elég ennyi (bár még sok minden kikívánkozna belőlem BZA-nak csak azokról a megjegyzéseiről, amelyeket alaptalannak, sőt becsületsértőnek találok). Javaslatom lenne, ha már a szerzők nem vehetők rá nagyobb alaposságra és önmérsékletre, legalább a szerkesztőségek legyenek kicsit körültekintőbbek.

Megjegyzéseim természetesen nem menthetik a kötet egyetlen hibáját sem, melyek bizonyosan számosan vannak, ám szabad legyen úgy vélnem, BZA érvei alapján a sorozat aligha lehet „a teljes félresiklás előtti állapot[á]ban”, és az általa felróttak némelyike talán nem is hiba...

Zsoldos Sándor 

------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------ 

Zsoldos Sándor becsületsértésről, támadásról beszél. Vagyis azt sugallja, mi több, bizonyos fokig állítja, hogy cikkem nemcsak szakmailag csapnivaló, de ráadásul még rosszindulatú is. Ezzel szemben már cikkem legelején a következő kitétel áll: „Hogy a cél nemes, az nem kérdés. Hogy támogatni kell, pénzzel, értő, javító szándékú kritikákkal, szakmai kiegészítésekkel, adatközlésekkel, az sem.” Aztán a legvégén: „itt van egy alapjáraton harsonaszóval üdvözlendő, óriási szellemi jelentőségű vállalkozás…” Kívánom Zsoldos Sándornak, hogy mindenki így sértse a becsületét egy könyvkiadónak.

Számon kéri, hogy csak megemlítem, de nem idézem a sajtóhibákat. Udvariasságból nem idéztem, jóindulatból, de akkor legyen most pár példa, tényleg csak mutatóban: 27. oldal: „és meg se állot t”, ezt ugye nem kell magyarázni, miként ezt sem az 51. lapon: „m, mert úgy érzem”. Jöjjenek a francia ügyek: 53. oldal: „cbateauhriand”, a helyes megoldás: chateaubriand. Ugyanezen az oldalon: „laisrer ou” stb.”, helyesen: laisser stb. Ilyen okokból írtam, „természetesen becsületsértő”, a jó erkölcsbe ütköző módon, hogy milyen jó lenne nyelvi lektort alkalmazni az idegen nyelvű szövegek ellenőrzésére. Nota bene: a Zsoldos Sándor által is említett (és részben elmarasztalt) 1969-es kiadásban mindegyik idézett példa hibátlanul szerepel. Mint ez is, a 390. lapon: „Monsietsr Adorján”, de ehhez nem kell Proustnak lenni, hogy tudjuk, a Monsieur helyett áll helytelenül. 

Miután idéz a cikkemből („Szomory központozási kilengései többnyire nem stiláris értékűek, hanem egyszerűen figyelmetlenségből adódó elírások…”), Zsoldos Sándor ezt fűzi hozzá: „Szívesen látnék legalább egy bekezdésnyit BZA-tól arról, hogy mire alapozza ezt…” Szívesen venném, ha a folytatását is idézné az idézett mondatomnak: „de ezen – hiszen sok tekintetben ízlés dolga, vagy az esztétikai ítélőerő ügye – már persze lehetne vitatkozni, de értelmesen csak majd akkor, megjelenik egy valóban kritikai kiadás”. De most kedvet kaptam, és Zsoldos Sándor hatására mégis mondok egy példát. Szomory olykor vesszőt tesz a gondolatjeles párbeszédekbe (például: „– Köszönöm, – mondtam”), olykor meg nem („– Gyerünk két frankig – gondoltam”). Hogy ezeknek az eltéréseknek milyen stiláris értéke van, azt több évtizedes Szomory-búvárlataim alatt eddig még nem sikerült kiderítenem. Megismétlem: ha lesz majd egy valóban kritikai kiadás, talán megvilágosodom.

Kritikám célja, mint azt a legelején leszögeztem, segítő szándékú volt. Sajnálom, hogy Zsoldos Sándor ezt nem fogta fel. És feltehetően azt sem, milyen felelősséggel jár egy jelentős író (egyáltalán bármilyen író) műveinek szakszerű kiadása.

Bán Zoltán András