A Szegedi Szabadtéri Játékok A víg özvegy-premierje minden bizonnyal a második előadásra esett, mivel a tényleges bemutató igencsak nehezített fizikai és pszichés körülmények között folyt le. Az akadálytalan előadások alkalmával általában feledjük a színpadi munka nehézségeit, egy kóbor vihar és egy drasztikus hőmérséklet-csökkenés azonban erőteljesen figyelmeztet a szabadtéri produkciók és a benne résztvevők törékenységére.
Mert nagyon nem hatás nélküli a – már sminkelés és öltözködés közben érkező – villámlás és a közeledő sötétszürke fellegek látványa (se a közérzetre, sem a hangszerek és az elektromos berendezések biztonságára nézve), s csak csekély vigasz, hogy mindez nem teljesen kiszámíthatatlan, hiszen az előadások napján a szegedi igazgatóság forró dróton tartja a kapcsolatot a meteorológiai intézettel. Ennek megfelelően a műszak már nyolc után elkezdett összepakolni a színpadon abban a tudatban, hogy ezt még aznap este visszafelé is megismétlik, mivel maximum két órás csúszással ugyan, de a társulat el fogja játszani az előadást. Lényeg a lényeg, 23 óra 20 perckor kilencvenkilenc százalékban megtelt a nézőtér, s öt perccel később már a mobilok kikapcsolására vonatkozó intelmet hallgattuk a hangszóróból.
 Az előadás díszlete |
Az előadás egyébként a közönség bevonulásával egyidejűleg „elkezdődött”, a színpadon egy követségi fogadás némajelenete zajlott diszkréten működő biztonsági őrökkel, pezsgővel és a színpadra helyezett lokálzenészekkel, akik az operett slágerek felidézésével hozták hangulatba az éjfél előtt még csak alsó hangon vacogó közönséget. Mi tagadás, a körülmények, más szóval, a premierre felspannolt adrenalin szint időközi lehanyatlása nyomot hagyott a produkción, így az első felvonás sajnos kitörő siker nélkül múlt el.
A másodikban már szerencsére megszülettek azok a pillanatok, amelyek – a komikák és a komikusok révén – jó hangulattal, illetve – az énekhangok és a színpadi helyzetek okán – figyelmet lekötő percekkel ajándékozták meg a nézőt. Persze, az is igaz, hogy az első nagy sláger, a Vilja-dal a második felvonás elején hangzik el, s az elsőből megismert alaphelyzet is – mármint, hogy egy pirinkó ország rettenetesen el van adósodva, s az egyetlen mentőövet a Párizsban élő özvegy hazatérő húsz millája jelentené – ekkor érleli be gyümölcsét.
Ez, mármint a felborult status quo, persze csak az egyik – bár a cselekmény valamennyi ágát mozgásba hozó – szál. Mellette, mint ahogy az egy rendes operetthez illik, szerelmetes, keresztül-kasul húzódó viszonyok szövik be Lehár Ferenc első sikerdarabját. A ledérség mindenkinek mindenkivel könnyen megy, főleg a diplomatafeleségeknek férjük diplomata kollégáival, s tán mondanom sem kell, hogy egyedül a főhősnő és a főhős előtt tornyosulnak akadályok régi sérelmek okán, de az is könnyen kitalálható, hogy még a tapsrend előtt azért ők is egymás karjaiba dőlnek. Érdekes módon van még egy harmadik típusú szerelmi láng is a darabban, amely valahol a kétféle helyzet között foglal helyet: az idős férj mellett a valóban hozzáillő párját megtaláló fiatalasszony románca.
 Csákányi Eszter, Bajor Imre, Hernádi Judit és Molnár Piroska |
A táncosnőkből lett diplomatafeleségeket, mint három érett gráciát, három rutinos komika, Molnár Piroska, Csákányi Eszter és Hernádi Judit alakítja, akiknek a kedvéért egy majd’ húsz évvel később írt Lehár-számot, az Apacs-dalt is A víg özvegybe csempésztek az alkotók. A primadonna és a bonviván szerepét Herczenik Anna és Kálmán Péter játssza–énekli, a szerelmi háromszöget pedig Haumann Péter, a nagykövet, Keszei Bori, a felesége és Boncsér Gergely, a fess attasé megformálója alkotják.
Nem véletlen a szenvedélyes viszonyok iménti szétszálazása, az olvasatot az előzetes rendezői nyilatkozat erősíti, miszerint Kozma Péter rendező koncepciójába a különböző generációk szerelmi viszonyainak a megrajzolása is beletartozott. Ezek mellett azonban pillanatra sem felejtődik a fő konfliktus, amit röviden úgy summázhatnánk, hogy kis ország nagy csávában.
Amiből kifolyólag a szereplőket hazafias aggódás hatja át, ami számos poén forrásává válik, akár benne van az eredeti szövegkönyvben, akár Böhm György dramaturg jóvoltából került bele. A legjobb beszólások persze, hogy az áthallásosak, vagyis azok, amelyek a képzeletbeli országon kívül kis hazánkra is érvényesek. Mint például a Praskovia/Hernádiból a magasztos pillanatokban eufórikusan kikívánkozó „Akkor most énekeljük el a himnuszt!” felszólítás, vagy Valencienne/Keszei naiv megjegyzése a legyezőjére rótt sorok kapcsán: „Remélem, nincs benne helyesírási hiba”, valamint báró Zéta Mirko/Haumann bizakodása a tervezett ünnepség elé nézve: „ennél nemzetibb már nem is lehetne”.
 Haumann Péter és Bajor Imre (A képek forrása: Szegedi Szabadtéri Játékok) |
Ami az előadást illeti, kifejezetten szimpatikus, hogy gróf Danilo szerepét Kálmán Péter, az igencsak maszkulin megjelenésű operista bariton, és nem egy hagyományosan snájdig énekes kapta, ugyanis róla azt is el lehet hinni, hogy felelőtlen agglegényként két végén égeti a gyertyát, de azt is, hogy a szép és gazdag víg özvegy érte teper. Herczenik Anna láttán pedig az a nyilvánvaló, hogy itt ő az egyetlen asszony, akiért érdemes tülekedni.
Mint a feleségek esetében, a többi ziccerszerep is arra ad mindenkor alkalmat, hogy a produkcióba húzóneveket is meg lehessen hívni. A Szegedi Szabadtéri Játékok Igazgatósága élt is a lehetőséggel, s bőven ellátta ikonokkal a közönséget. Ezen az estén valamennyiük (csak) a megszokott formáját hozta, közülük – váratlan módon – Bajor Imre játéka (és nem csupán a jelenléte, valamint jól ismert gesztusrendszere) keltette méltán a legnagyobb sikert, ugyanis a minden lében kanál, gubancokat oldó Nyegus szerepében igazán szórakoztató perceket szerzett.
Nem lehet kifogásunk a látvány ellen sem – amelyhez a táncosok is derekasan hozzájárultak, ám – ennek láthatatlan főszereplője kétség kívül Zeke Edit, aki olyan szellemesen fektette el a színpadon az Eiffel-tornyot, hogy az, elfordítható részleteire szabdalva – és mesélő fényekkel megtámogatva – valamennyi színhely illúzióját visszaadta. Az ő munkája a rendkívül ízléses és hatásos jelmezkollekció is, amely a díszlethez hasonlóan habostorta effektus nélkül keltett elegáns és nagyvonalú hatást. S hogy mindez együtt életre is kelt, az Kesselyák Gergely magabiztos vezényletének volt köszönhető.
Mindezek ellenére csak a színpadon gyúltak ki a petárdák, s nem a lelkekben, ám nem Lehár tehet róla (sem az egyre mélyebben szántó hőmérséklet), hogy a hangulat a premieren nem forrósodott fel.