Beszélgetés Bíró Yvette-tel
2011.07.18.

Bíró Yvette esszéista, forgatókönyvíró, lapalapító, Mundruczó Kornél állandó író-munkatársa, a New York University tanára. Emellett elsőkötetes szépíró. Futó című könyve önéletrajz és fikció, múltidézés és jövőbe nézés, őt idézve: „negatív arabeszk”. HUNGLER TÍMEA INTERJÚJA.

Revizor: Számos filmesztétikai könyv szerzőjeként hogyan lettél elsőkötetes szépíró? 

Bíró Yvette: Nem akartam én ezt a könyvet kiadni. Nem is szántam a nyilvánosságnak. Belső kényszerből született, amikor New Yorkban letelepedtem, annyi sok év vándorlás után. Kellett valami kapaszkodó, így nekiültem, de olyan boldogtalan és elégedetlen voltam vele, hogy abbahagytam. (Hiszen én tudom, milyen a jó szöveg!) Levittem a kéziratot a pincébe, be volt zárva egy dobozba huszonnyolc éven át. Amikor átjöttem Európába, megtaláltam ezt a dobozt. Kinyitottam, és azt mondtam magamnak: annyi idő eltelt már, vagyok olyan vén, hogy képes vagyok kitisztítani. Egyetlen szándékom volt csupán, hogy faragjak a szövegből, és minél egyszerűbben, „fioriturák” nélkül mondjam el, ami fontos – mert van, ami elmondhatatlan. 

Bíró Yvette. A kép forrása: PORT.hu
Bíró Yvette (A kép forrása: PORT.hu)
Mivel semmitől sem félek jobban, mint a puhaságtól, a szentimentalizmustól, tartottam attól, hogy a könyv érzelmes lesz. Jóllehet, ez kezdetben sem volt igaz rá, de amikor újra nekiültem, még mindig lehetett faragni belőle. A végső szerkezet eredetileg is állt, így született meg, ahogy most látható. Akartam és ragaszkodtam is ahhoz – már csak az egyszerűség okán is –, hogy a könyv hét fejezetből álljon, hét országban játszódjon, hét évről szóljon. Persze ez így nem teljesen pontos, de lényegileg igen. Aztán, amikor egy szép napon újra átnéztem a kéziratot, immár Párizsban, úgy döntöttem, megpróbálom kiadatni. Senkit sem ismertem a magyar könyvkiadásban, így Mundruczó Kornélt kérdeztem meg, ő ajánlotta, hogy küldjem el a szöveget a Magvetőbe Morcsányi Gézának. Életemben nem láttam Morcsányit, nem is tudtam, hogy ő kicsoda. Betettem egy borítékba a regényt, és elküldtem egy levél kíséretében, amelyben azt írtam, hogy „Tisztelt Uram! Én Önt egyáltalán nem ismerem, de elküldeném ezt a könyvet. Régebben kezdtem el, de abbahagytam, most egy kicsit elrendezgettem, ha volna szíves elolvasni.” Azonnal válaszolt: „Kedves Yvette, én ismerem magát, és csak annyit akarok mondani, hogy a Magvető büszke lesz arra, ha a könyvét a magáénak mondhatja. Gratulálok hozzá.” 

R: A Futóhoz főként az életed szolgált inspirációként. Mi az, ami annyira privát, hogy egyáltalán nem szeretnél beszélni róla a könyv kapcsán?

BY: Ez nagyon érzékeny kérdés. Adtam pár interjút a megjelenés környékén – az egyik során a riporter, aki egyébként nagyon okos és felkészült volt, feltett egy tapintatlan kérdést, amelyre választ várt. Azt kérdezte, hogy mivel a könyvben az élet és fikció keveredik egymással, mi az, ami valójában megtörtént velem. Úgy emlékszem, hogy akkor ott tényleg elakadt a hangom. 

R: Aki elolvassa a könyved, de semmit sem tud Bíró Yvette magánéletéről, szerintem nem igazán tudja megállapítani, hogy mi fikció és mi igaz a kontinenseken és évtizedeken átívelő történetben.

BY: Nem hiszem, hogy lényeges az olvasó számára, mely vonatkozások igazak és melyek nem a könyvben. Igaz, hogy végigjártam helyeket, de sokkal több helyet, mint amennyi a könyvben szerepel, és igaz az is, hogy sehol sem volt maradásom. Azt hiszem, igaz, hogy úgy véltem, sehová sincs számomra visszatérés, mindent magam mögött hagyhatok. És ez a mondanivaló a könyv szerkezetében is visszaköszön. Nincs szereplő, aki kétszer szerepelne benne, kivéve a legvégén a papát, aki szinte mitikus figura. Lehetetlen volt számomra első személyben megírni a könyvet, és nem azért, mert a szemérem tiltaná részletezni a tényeket, hanem azért, mert csak úgy voltam képes írni, hogy eltávolodom az eseményektől. Távolról jobban rá tudtam nézni a dolgokra, és így jobban megérthettem, amit kétség, gyengeség, következetlenség, esetleg gőg is meghatározott. A Futó lényegileg az én sorsom, amelyre rányomta a bélyegét egy tragikus baleset is, de talán nemcsak az. Súlyos drámák mindenki életében adódhatnak, a kérdés, hogyan képes feldolgozni azokat az ember. A válasz a belső adottságoktól is függ. „Hősömet” az erőfeszítésre késztette, és a veszteség fájdalma mellett tevékenységre is. Csinálásra, futásra, de nem egyszerű menekülésre.

R: Számomra a könyv a gyász mechanizmusáról szól, a magánéleti gyász azonban összefonódik benne a kollektív gyásszal. A zsidóság története hasonló ahhoz, mint amit a főhős, Marion a privát sorsában is átél: kiűzetés, vándorlás, halál, gyász, futás, emlékezés, felejtés. 

BY: A zsidó lét kezdetben olyan szinten jelentkezett az életemben, amit elutasítottam. Apám vallásossága fiatalon nagyon elidegenített, nem értettem, mert benne igazi régimódiságot láttam. Riasztott az egész, mindig azt kerestem, hogy mi ebben a formalitásban, a sok rítusban az igaz. Egy szélsőséges követelményrendszerrel szemben könnyű volt tiltakozni: lázadó gyerekként, tizenéves koromban nagyon határozottan nem kértem belőle. A háborút azonban végig kellett élni, felnőtté kellett válni a sok nyomorúság közepette is. „Normálisnak” tekintettem, hogy menni kell, menekülni kell, hogy nincs mit enni, elszakadnak egymástól a nagyszámú családok. Ezek történelmi tények. 

De hozzátartozik az igazsághoz, hogy volt egy pont, ahol visszakoztam a könyv megjelentetésétől – féltem attól, hogy ma Magyarországon nem lehet kiadni egy olyan könyvet, amelyben a zsidó lét részben kritikailag, de mégis központilag szerepel. Tartottam attól, hogy nem való ez most egy olyan országba, mely épp azon kereskedik, hogy egy képtelen, retrográd útra visszasodródjon. Nem kívántam politizálni, hiszen nem itt élek, és nem ismerem belülről a rendszer valódi természetét. De amikor a kiadóm azt mondta, hogy ennek van létjogosultsága és igazsága, megörültem neki.

R: Amerikában ez nem is volna téma.  

BY: Amerikában magától értetődő másnak, zsidónak lenni. Százezer féle ember él egymás mellett, épp ezért természetesnek tartják, hogy a másiknak spanyol, orosz vagy kínai akcentusa van, hogy mindenki eltérő kultúrából jön. Ott mindig érdeklődéssel kérdezték, egyenesen: honnan jöttél?, mi az akcentusod?, hogyan érintett a háború, az antiszemitizmus? Magyarországon azonban mindig lóg valami a levegőben, még ha kimondatlanul is. Az egyetemi éveim alatt például ez úgy volt jelen, hogy én voltam a polgárlány (s ebben ott lappangott a meg nem nevezett zsidó származás). És nem szerették, hogy egy másik kultúrából jövök, hogy másfajta érzékenység jellemez, noha én nagyon is fogékony voltam a többiek érzékenységére. Juhász Ferenccel voltam például egy tanulókörben, és el voltam bűvölve tőle. De pillanatok alatt kisodródtam a szélre, épp hogy csak ki nem raktak az egyetemről.  

R: Talán épp emiatt várták sokan tőled, hogy kritikusabban ábrázold a rendszerváltás előtti Magyarországot.

BY: De ez a kötet nem társadalomrajz. Én ezt egy „kis” könyvnek tekintem, és nem öleli fel a századvég drámáját, amelyet az összes volt évfolyamtársam és a nálam fiatalabbak átéltek. Volt köztük egyébként olyan, aki el is várta volna tőlem, hogy részletesebben elmondjam, milyen volt az a Magyarország, ahonnan elmentem, és hogy pontosan miért is mentem el. De a könyv sosem kívánt átfogó történelmi könyvként szólni: vállaltan személyes, individuális, belső történet. Ma is hiszem, hogy meggyőzőbb lehetett így, mint ha tényekről vagy valóságos szereplőkről szóló pontos tanulmány lett volna. Aki azt várja tőlem, hogy a könyvben beszámolok arról, hogy mi volt Magyarországon a hatvanas-hetvenes években, csalódni fog. 

R: Az otthonosság érzése sehol nem adatott meg számodra?

BY: Talán nem. Nem véletlen, hogy „futó” vagyok. New Yorkból is eljöttem huszonnyolc év után. Azt, hogy ez az én otthonom, nem nagyon éreztem sehol. Talán New Yorkban volt a legkönnyebb, de Izraelben sem éreztem magam otthonosan. Olyan volt, mint Magyarország: erőszakos és önérvényesítő. Nem tud, és nem akar más országokra, népekre tekintettel lenni.         

R: Kegyetlen igazsága a könyvnek, hogy a gyászhoz hozzátartozik a felejtés is. Ahhoz, hogy tovább tudj élni, el kell engedned a múltat, a múltad szereplőit, és felejtened kell.

BY: És emiatt az embernek bűntudata van. A túlélő bűntudata. Kell is, hogy legyen, mert ki osztotta rá azt a szerepet, hogy joga legyen a másikkal szemben a napsütéshez és a túrós tésztához? Hogy jövök én ahhoz, hogy tovább menjek? Nem érdem szerint osztogatják, hogy ki hová és merrefelé megy, vagy érkezik.

R: A gyász során a fájdalmat is fel kell vállalni. És ennek a folyamatnak a során talán a legmegdöbbentőbben a felejtés fájdalmas.

BY: Egy sérülést sem lehet fájdalom nélkül gyógyítani. Ha nem vágják fel, akkor elgennyesedik a seb. És ez pszichológiailag százszor igaz. Nem lehet megúszni a veszteség fájdalmát. Csak az lehetséges, hogy végigélem a hiány fájdalmát, azzal a szomorúsággal együtt, hogy az ember tovább veszít, magukat az emlékeket is elveszíti. Mert a gyászt nem lehet hurcolni egy életen át. Akarva-akaratlan elkopik, fogyatkozik. Kimosódik az emlékezetedből. És ezzel szembesülve még nagyobb a szégyen, a bűntudat. Az újabb események, jelentős emberek az életemben helyet követelnek maguknak, és én már másra, másokra figyelek. És jogosan. Megérdemlik.

R: És mikor emlékezünk?

BY: Az emlékezés munka és kísérlet. Sose lehet teljes. Nem elhatározás. Kegyetlen igazság, és ki mertem mondani, hogy „azok vagyunk, amit elvesztettünk”. Az ember kénytelen elhagyni a csomagot, különben nem tudna tovább működni. A futás az összefoglaló „élethelyzet”.  

R: Olyan eszmerendszer van egyáltalán, amely nem „futólag” érintett meg? 

BY: Ez nagy szó. Sok minden megérintett. De van egy történetem, amely esetleg válasz lehet a kérdésedre. Szeptember 11-én reggel a lakásom előtt húzott el az egyik romboló repülő. Mire lerohantam az utcára, már égett a város. Bementem az iskolába, zokogtak a gyerekek, senki nem értett semmit. Én sem, természetesen. De eszembe jutott egy Brecht-mondat – „Rettenetes a kísértés a jóra.” –, amit kiraktam minden oszlopra. Válaszként? Intésként? Vigasztalásul? Nem tudom. Ösztönösen. Mindenki azt hitte, hülye vagyok, nem értették, miért írtam ki, én viszont tudtam, hogy azért, mert azt gondolom, hogy összedőlt ugyan a világ, ég a város, de „rettenetes a kísértés a jóra”, lesz itt még jobb világ. Az ember nem velejéig, jóvátehetetlenül rossz. Vannak gazemberek közöttünk, de él a jóra való kísértés is. Ezt bizony szívesen kiplakátolnám most Magyarországon is.