Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

LÉNYEGE SZERINT

Székely János: Caligula helytartója / Vádli Alkalmi Színházi Társulás, FÜGE, Zsámbéki Színházi Bázis
2011. júl. 13.
Az évadban két társulat is elővette a Caligula helytartóját. A kecskeméti színház zsigeri élményt adó előadása után a frissen alakult Vádli, a FÜGE és a Zsámbéki Színházi Bázis közös produkciója sem okoz csalódást: erős és érvényes olvasatát adja a remek darabnak. MARKÓ RÓBERT KRITIKÁJA.

Tóth
Tóth József, Fodor Tamás és Tamási Zoltán

A huszadik század második fele magyar drámairodalmának egyik ékköve, a Caligula helytartója azok közé a történelmi drámák közé tartozik, amelyek célja már megírásuk korában sem a történet, a történelem megismertetése volt, sokkal inkább a szembesítés a jelenkor társadalmi és politikai viszonyaival. Székely János darabja – félúton Illyés, Németh László, Sütő András műveinek helyenkénti pátosza és Háy Gyula, Hernádi Gyula és Gyurkó László munkáinak mind markánsabb iróniája között – antik történetbe oltott létfilozófiai értekezés hatalomról, szeretetről, barátságról, kötelességről, szabad akaratról, egyebekről. Csupa nehéz és végső soron megválaszolhatatlan kérdésről, melyek közül a zsámbéki előadás rendezőjét, Szikszai Rémuszt talán a külső és a belső kényszer közötti rendkívüli feszültség felmutatása érdekelte a legjobban.

A zsámbéki Caligula e nézőpontból értelmezi finoman és pontosan a szöveget (magyarán nem a hatalom vagy a zsarnokság természetének elemzése az elsődleges célja), ezzel pedig minden korban, létállapotban és -helyzetben aktuális problémát tapint ki. Egyfajta univerzalitásra utal az előadás térképzése is: embernagyságú faládákból kisebb-nagyobb kiállítási tárgyak kerülnek elő, a willendorfi Vénusz agyagmásától kezdve egy Picasso-hatású sárgaréz-szobron át egészen egy prototipikus Varga-Járó Ilona-munkáig – a legkülönbözőbb korszakok legkülönbözőbb ízlésvilágú képzőművészeti alkotásai, egytől egyig ikonikus nőábrázolások. Hozzájuk képest minden szempontból elhanyagolható a jeruzsálemi templomba beviendő icurka-picurka császárszobor, világos tehát, hogy nem a méret számít, a puszta cselekedet a disputa tárgya.

Na
Nagypál Gábor. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu

Disputából pedig nincsen hiány. A három zsidó főméltóság háromféle attitűdöt testesít meg a vitában: Tóth József Júdása a megalkuvást nem tűrő agresszió fölkentje, Tamási Zoltán Agrippája a teatrális gesztusokra hajlamos, kiskaliberű politikus-király, Fodor Tamás Barakiása a megtestesült okosság. Fodor eszközgazdag és igazán reflektált alakításban tárja föl a főpap érvelésrendszerét arról, mi micsoda „legbelül, lényege szerint”, s legmélyebb kétségbeesését is áthatja valamilyen bölcs derű. Számos ponton eldönthetetlen, hogy játszatja (tehát idézőjelezi, finoman karikírozza)-e a figurát a cél érdekében, vagy Barakiásának felháborodása, megindultsága, kilátástalanság-érzete valóban őszinte. A rendkívüli Fodor Tamás méltó partnere a Petroniust játszó rendkívüli Nagypál Gábor. Kettőseik tobzódnak a szebbnél szebb, jelentésesebbnél jelentésesebb játékötletekben.

Első kettősükben például Nagypál helytartója cigarettát sodor, Fodor főpapjának nyújtja, az kis hezitálás után el is fogadja a dohányt, de nem gyújt rá: e rövid, szöveggel szimultán jelenet máris tökéletes leképezése a két figura alapállásának s a közöttük lévő viszony alakulásának. Nagypál végtelenül tisztának és jó szándékúnak mutatja Petroniust, aki azután mégis élvezettel teli borzongással emészti Caligula teljhatalmát, s pillanatokra maga is beleszédül saját valós és lehető hatalmába. Segédtisztjeit, Luciust és Probust szinte a végletekig polarizálja Szikszai Rémusz rendező. Lucius Huszár Zsolt alakításában egyenes beszédű, tiszta tekintetű, nyíltszívű fiatalember, míg a Kovács Krisztián játszotta Probus rókalelkű karrierista. E szélsőséges szembeállítástól a két karakter kissé parabolisztikussá válik, kivégzésükkor értjük meg, miért: sem az egyenes, sem a kerülőút nem vezet célhoz, ha a felső tekintély másképp rendelkezik.

Szikszai Rémusz első rendezése igen kevés gyerekbetegséget mutat. Akkurátus és érzékeny, szöveg- és színészcentrikus munka, mely nem terheli túl széttartó ötletekkel az alapanyagot. Nagyban épít az erős és hatásos képiségre; tiszta szimbólumrendszerrel dolgozik, s noha egyes elemeket olykor nem vezet végig kellő következetességgel, olyan – a stilizációra építő – színpadi struktúra felépítésére törekszik, amelyben minden komponens szoros jelentést hordoz, s amelyet nem terhelnek fölösleges összetevők. Igen ígéretes rendezői indulás, a magam részéről azt remélem, mielőbbi folytatása következik.

Vö. Herczog Noémi: Tigrisnevelgetők 
Ugrai István: Lehetetlen, de muszáj 
Koltai Tamás: Konstruált Isten 
Csáki Judit: Alattvalóság 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek