„Kiállításunk tehát egy esztétikai formákba szublimált önkép és önvallomás – egy olyan nép saját sorsösszegzése, amely nép máig nem felejtette el őseit, akik a Kínával szomszédos tartományokból indultak el hajdanán Nyugat felé. […] a magyarok máig sok mindent megőriztek azoknak a felmenőiknek a lelki vagyonából – megőriztük dallamainkban, kapuzataink formáiban, ornamentikánkban és szemléletünkben, bölcsességünkben, ítéleteinkben.” (Részlet Szőcs Géza katalógusbevezető írásából.)
A Magyar művészet / Hungary art (sic!) címen futó kiállítással első pillantásra nincs semmi probléma, hiszen miért is ne rendezhetne egy, a magyar kortárs művészettel foglalkozó, ám nemzetközi referenciákkal nem rendelkező kereskedelmi galéria – ráérezve az idők szavára – Kínában kiállítást? Még azzal sem lehet semmi bajunk, ha e kiállítás és a hozzá kapcsolódó katalógus létrehozását az állam (ebben az esetben a Nemzeti Erőforrás Minisztérium) valamekkora összeggel, ebben az esetben 36 millió forinttal támogatja.
Az már azonban elgondolkodtató, hogy ez a 36 millió forint nagyjából megfelel a LuMú számára a kiállítások megrendezésére folyósított éves keretösszegnek – miközben a szemünk előtt zajlik az NKA-támogatással eddig el-elműködő nonprofit művészeti intézmények, művészeti lapok kivéreztetése, s egymás után zárnak be a vidéki múzeumok, lehetetlenülnek el a közgyűjtemények. S mielőtt a demagógia oly édes csapdájába esnénk (tudjuk, lélegeztetőgépekre sincs pénz), jobb, ha tudomásul vesszük, hogy az állam (avagy a kulturális államtitkár) annak ad pénzt, akinek akar, hiszen a kulturális szcénában az érték/haszon/megtérülés fogalmai – bárhogy is gondolja ezt például Budai Gyula az Universitas Program kapcsán – önmagukban nem értelmezhetők.
Mondhatnánk naivul azt is, hogy „virágozzék minden virág!” – de sajnos, nem ez a helyzet. A kiállítás ugyanis nem csupán „a kortárs művészet igaz arcát teszi láthatóvá a széles kínai közönség esztétikai horizontján”, azaz azt sugallja, hogy a válogatás lefedi a magyar kortárs művészet legjavát, hanem bizonyos hírforrások bombasztikus beszámolói (ez a három youtube itt alább) szerint azt is állítja, hogy EZ a magyar művészet. Egy normális világban sem az államnak, sem a kulturális államtitkárnak nincs és nem lehet beleszólása abba, hogy milyen, akár egészen különféle módokon jelenik meg a kortárs magyar művészet a nemzetközi kontextusban – ez ugyanis szakmai kérdés.
Szőcs Géza vitriolos levelében kifejtett álláspontjával szemben – amely szerint a kortárs művészet megítélése szubjektív, s hogy az értékek állandó változásban vannak – igenis létezik a szcéna szereplői által elfogadott művészeti kánon. Eszerint például nem azt tekintjük kortárs művésznek, aki velünk egyidőben él (azaz kortársunk), hanem azokat az alkotókat, akik munkájukban a jelen társadalmi/művészeti problémáival és kérdéseivel foglalkoznak, nota bene, azzal is tisztában vannak, hogy milyen művészeti tendenciák, törekvések léteztek/léteznek a határainkon kívül. Emellett a szakmában abban is meglehetős egyetértés mutatkozik, hogy mit tekintünk kvalitásos, jó műnek – még ha ezeket a szempontokat a kortárs művészet iránt közömbös befogadók általában nem is értik (nem csoda, hisz a vizuális kultúra a közoktatás egyfajta mostohagyerekének számít). Ebbe nem igazán férnek bele posztimpresszionista utánérzések, gyermeteg photoshop-munkák vagy giccses tájképek és szobrok.
A híradásokat áttekintve úgy tűnik, hogy a szokásos szakmai protokollal ellentétben (ennek részleteiről Petrányi Zsolt írása alaposan beszámol) nem történt más, mint hogy az állam „ráült” a Forrás Galéria projektjére, és az anyagot kiegészítve az amúgy is előtérbe tolt Magyar Művészeti Akadémia egyes művészei és mások munkáival mintegy deklarálta, mit tekint művészetnek. Imigyen visszatértünk a hivatalos kultúrpolitika idejébe, amely szemlélet szerint a művészet nem sok egymás mellett élő törekvés halmaza, hanem (à la szocreál) egyenlő a történelmi múlt szublimált összegzésével. S bármennyire kínos, ez a „nemzeti íz” nem más, mint a nemzeti szimbólumok felmutatása, a múltba révedés, a hagymázas történelmi elképzelések lenyomatának egész tárháza, melyben szépen egymás mellé kerül a „magyar lelket” jellemző organikus szemlélet, a népi motívumok (matyóhímzés) és az építészeti elemek (székelykapu) reinkarnációja.
 A kiállítás megnyitója |
A kiállítás katalógusa egy olyan, avítt művészeti képet („új kánont”) sugall, amely nemcsak „elkalauzol minket [a] viharos kortárs művészeti alkotás hevületébe”, hanem amelyet szimbolikus számok (a Kínai Szépművészeti Múzeumban 33 művész 303 műve szerepel) és motívumok tartanak mozgásban: tüzet okádó sárkányok, a magyar mesevilág szereplői, a vidék autentikus lakói (disznóvágók, búsuló, népviseletbe bújt juhászok), vagy – hogy egy képzavarral éljek – az Ázsiát és a Nyugatot összekötő hídon (ezek lennénk mi, magyarok) vágtató, hátrafelé nyilazó lovasok, hason ficánkoló „vadjuhok”, táncoló csodaszarvasok. Felfoghatnánk persze ezt egy sajátos etnográfiai válogatásnak is, de lehet, hogy a Szent István-szobrok áradata után egy másik típusú mitológia szereplői lepik majd el a köztereket. Szeretnünk és elfogadnunk nem kell – a vélemény szabad. (A kiállítás katalógusa és az egyes fejezetek pdf-formátumban innen letölthetők – a szerk.) Fan Di’an, a Kínai Szépművészeti Múzeum igazgatója így értékeli a kiállítást: „A kínai közönség a magyar kortárs művészetről általában, és annak fejlődéséről vajmi keveset tud. Ezért ez a kiállítás Kínában elsőként, a Kínai Szépművészeti Múzeumon, e meghatározó platformon keresztül a kortárs magyar művészet igaz arcát teszi láthatóvá a széles kínai közönség előtt.”
Az újra épülő kínai-magyar barátság újabb állomása, a ki tudja, milyen szempontok szerint kiválogatandó (vajon a nemzetközi művészetben is jegyzett alkotókat is felvonultató?) kínai anyag jövőre lesz látható a Szépművészeti Múzeumban. Abban a múzeumban, amelytől a kormányváltás után, valamilyen nehezen értelmezhető új múzeumi negyed képtelen víziója miatt elvonták a felújítására kapott Európai Uniós pénzeket, s amely múzeum most kénytelen átvett projektekkel, gyorsan összeállított kiállításokkal megőrizni látogatóit és a mega-kiállításokkal elnyert hírnevét. A helyzet egyre dermesztőbb, a szakma az egymást követő „csapások” miatt már nem is ér rá tiltakozni. Hallgat a múzeum igazgatója is – pedig kötve hiszem, hogy koncepciója kimerülne abban, hogy a csodaszarvasról álmodozik.