 Egyházi Géza |
No és persze a mozgóképes adaptációknak, hiszen Jean Valjean robusztus figuráját francia mozilegendák egész sora (Harry Baurtól és Jean Gabintől Depardieu-ig), továbbá jó pár angolszász színésznagyság alakította az elmúlt évszázadban. Jelentékeny, az egykori fegyenc nyerseségét és nagy szívét, sosem elapadó emberi tisztaságát egyszerre érzékeltető művészek, akik ráadásul az évtizedekre kiterjedő cselekményű regény éppen aktuális dramatizálásának kohézióját is képesek fenntartani. Ugyanez a színészt próbáló feladat vár Claude-Michel Schönberg világbíró musicalének mindenkori főszereplőjére: ha megoldja a leckét, úgy ő lesz a siker első számú faktora, ám ha nem, akkor – díszlet ide, ensemble oda! – az előadás menthetetlenül az érdektelenségbe fullad.
Nos, a Kecskemétről pár estére a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra áttelepülő produkció vitán felül rendelkezik egy ilyen, a drámai folytonosság érzetét megteremtő drámai tenorral: Egyházi Gézával. A pár esztendeje a Vámpírok báljában megismert énekes színész ugyan váltig nem tekinthető a legkönnyedebb vagy épp a legiskolázottabb színpadi jelenségnek, ám hangja és erőteljes kiállása, jelenlétének szenvedést, férfiméltóságot és krisztusi önfeláldozást összesűrítő aurája az első percektől fogva hitelt érdemel. Valódi Jean Valjeant tudva a színpadon, szerencsésen mellékessé válhatott a musical kényszerűen rohamléptű expozíciója és a történet hagyományos elnagyolása. Az előadás indulópotenciálját ráadásul egy jószerint egyenrangú ellenfél, a Javert felügyelő szerepében felléptetett Miller Zoltán lefojtott játéka és magvas baritonja is gyarapította. Neki ugyancsak lendületből kell szavatolnia a színpadra áttett regényalak működését, és feledtetnie a zenés adaptáció gyorsított narrációját, a sztori „siessünk, siessünk” jellegét.
 Miller Zoltán. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
Szerencsére mindketten, Egyházi, az üldözött és Miller, az üldöző egyaránt helyt álltak, méghozzá olyannyira, hogy a szabadtéri előadás szinte teljes első része tempósan és az érdeklődést fenntartva pergett elénk. (Leszámítva a meglopott, ám megbocsátó püspök magyar nótaként felfogott magándalát Csizmadia László interpretációjában.) Hogy utóbb, a második részben az előadás a lendületvesztés és a korai öregedés félreismerhetetlen jeleit mutatta, az sem e két énekes színész elfáradásának volt betudható, hanem annak, hogy a történet „második nemzedéke”, a felcseperedett Cosette, az önfeláldozóan szerelmes Eponine és a liberális barikádharcos, Marius szűk levegőjű alakításokban kerültek elénk. Zavaros Eszter (Cosette) és Trokán Nóra (Eponine) talán indiszpozícióval küzdöttek a hűs június 26-i estén, míg a kisfiús bájú Puskás Péter egyszerűen nem bírta el szerepét – sem vokálisan, sem pedig a színpadi alakformálás elvárható elemi szintjén.
A londoni ősprodukció mintáját követő kecskeméti lenyomat (rendező: Korcsmáros György) rokonszenvesen, bár ugyancsak fáradékony módon idézi elénk a dallamvilágában aligha megejtő, de feltétlenül hatásos, harsány tömegjelenetek sorát. Legalábbis a barikád felépítéséig, mert onnantól mintha végképp oxigénhiányos állapotba kerülne a tekintélyes létszámú szereplőgárda. Az első részben még kicsattanóan ordenáré Thenardier (Pál Attila) és b./k. neje (Fejes Szandra) például a szünet után már a szövegartikuláció kötelmének is csak hellyel-közzel tud eleget tenni, s mi tagadás, ekkorra a koreográfia is egyre növekvő hibaszázalékkal látszik működni. Itt, a második részben azután még Kentaur ügyes, és szokás szerint összetolom-széthúzom típusú díszletrendszerét is elunjuk kissé, noha annak látványa sokáig egészen imponálónak bizonyul.
A lendületvesztésben persze lehet némi része Schönberg muzsikájának is, hiszen a Drucker Péter beintésére felcsendülő melódiák valójában csupán ritkán csendülnek, s ezt a föl-fölfeslő dallamdeficitet jószerint csak egy százszázalékosan profi előadás tudja észrevétlenné tenni. Ámbár a világ tán legsikeresebb musicaléről írván ne legyünk se szűkkeblűek, se oktondiak: A nyomorultak ugyanis nemigen téveszt hatást. Összességében a Margitszigeten sem.
Vö. Nyulassy Attila: Meghatottak
Csáki Judit: Szigeti romantika