Kosztolányi Dezső: Spanyol műfordítások
2011.11.30.

Úgy képzelem, az Olvasó valószínűleg nem hispanista, és Kosztolányi életművéből sem a spanyol nyelvből fordított szövegei érdeklik elsősorban. Mégsem állítanám, hogy a Kalligram Kosztolányi-sorozatának legújabb kötete csak rajongóknak szóló darab lenne. SZOLCSÁNYI ÁKOS ÍRÁSA.

Először is: a Spanyol műfordítások kritikai kiadás. Ijesztően aprólékos és precíz, filológiai szemináriumon is bátran felhasználható állatorvosi ló. Ez egy olyan népszerű szerző esetében, akinek regényei gazdaságos kiszerelésben, vécépapírra nyomott öklömnyi betűkkel is terjednek, örvendetes tény. 


A könyv egyik érdekes kérdése, hogy kire esik a főhangsúly: a spanyol ajkú szerzőkre, akiket Kosztolányi a fordítás által közvetít, vagy magára Kosztolányira, akit a könyv összeállítói (Józan Ildikó és Végh Dániel) a részletek felhalmozása, szűrése és rendszerezése által hoznak közel. A könyv struktúrája mindkét preferenciát lehetővé teszi: a bal oldali lapokon a spanyol, a jobb oldaliakon a magyar szöveg található, vagyis egyrészt a forrásnyelv az első, másrészt arra is figyelhetünk, Kosztolányi miből jutott mire (néhány esetben a Kosztolányi felhasználta spanyol változat nehezen vagy sehogy sem rekonstruálható).

A kritikai kiadások kevésbé a primér esztétikai élményre vágyó olvasónak kívánnak megfelelni – de ez nem garantálja, hogy nem kerülnek ez utóbbi kezébe. Nos, aki a szövegek történetétől lehetőleg független olvasmányélményre vágyik, annak sem kell csalódnia. Persze az egyes szerzők alaposabb megismeréséhez Kosztolányi nem annyira avatott idegenvezető, mint inkább jó érzékű, rutinos utazó, de számos vers (például Bécquer vagy a Machado testvérek magyar változatai), vagy a vaskos humorú Calderón-dráma, az Úrnő és komorna magyarul is üde, eleven és szerethető művek, híven Kosztolányi az eredetitől független, autonóm átültetést szem előtt tartó fordításeszményéhez.

Ez utóbbit a kötet kiterjedt, tanulmányfüzérként is olvasható jegyzetei (443-550.o.) is behatóan ismertetik, elemzik - itt csak annyit jegyeznék meg, hogy a „szabad fordítás” nem feltétlenül „kosztolányisra fordítás”-t jelent – egy románcot rímtelen jambikus hetesekbe fordítani (Románc, 67.o.), Bécquer Rimas (Rímek)-ciklusainak részleteiből épp a rímeket kihagyni (22-29.o.) nem evidensen a költő Kosztolányira jellemző eljárások, ahogy a „semmi, ami bárgyú” igényéhez képest is módfelett érdekes a Calderón drámájában több helyütt felszínre törő kedvesen bugyuta vagy sikamlós nyelvhasználat. Ugyanakkor a spanyol rím átültetésének különböző megoldásai nyelvtipológiai szempontból is fölöttébb tanulságosak: mit tegyünk, ha tizennégy magánhangzót használ a célnyelv és ötöt a forrásnyelv? Kosztolányinál negyedszázaddal később Nagy László a Cigányrománcok legdiszkrétebb összecsengéseit is tiszta rímmé fordította; az aranykori opus magnum, Az élet álom kortárs magyar nyelvű változata Térey János tolmácsolásában már számos helyen lemond a több oldalon át változatlan hangzójú rímek egy az egyben visszaadásáról. 


Kosztolányi fordításai esetlegesebbek, szeszélyesebbek – mintha a célt (a lehető legjobb magyar nyelvű verset írni) kevésbé szabályoznák egy olyan közeg konvenciói, amely valamelyest ismerte a spanyol irodalmat. Mindazonáltal a periférikus helyzet nem csak a spanyoloké a korabeli magyar kánonban: mint képzelhetjük, az ő térképükön sem a Kárpát-medence áll a központban. Ékes példa erre a könyv alkalmi írásainak forrásmegjelölése: a spanyol szerzők magyar irodalmi ünnepek meghívottjainak vagy a Nyugatnak szeretettel-tisztelettel ajánlott szövegei jobbára évekkel korábban publikált szövegek másodközlései. Érdekes adalék ahhoz, hogy e két nyelv irodalmának csodált és irigyelt világfiai mekkora valós befolyást tudtak gyakorolni egymásra látványos kapcsolatrendszerük révén, mit is ér egy irodalmi barátság, illetve, ha a korra jellemző eljárásról van szó, mennyi áldozatkészséget követelt meg az akkori kor irodalmi etikettje. Ez azért sem mellékes kérdés, mert ha ma irodalmi illemről beszélünk, azt magyarul aligha tehetjük a kor jeles szerzői, Krúdy, Kosztolányi említése nélkül.

A jegyzetek részletesen számba veszik Kosztolányi lehetséges forrásait (451-473.o.), de nem kevésbé meglepő, hogy ezek a források egyáltalán körülhatárolhatóak – ha arra gondolunk, mennyire ellenőrizhetőek az angol vagy a francia irodalom nyomai a Kosztolányi korabeli magyar irodalmi életben, aligha marad kétségünk afelől, hogy a spanyol irodalom legtekintélyesebb tolmácsolójaként Kosztolányi kicsit a messziről jött ember, aki azt mond, amit akar a „lombos, kék és boldog Spanyolország” (425.o.) irodalmi tájairól. Ebben a helyzetben a legfontosabb kérdés: mit akar? Alighanem változtatni a becsülettel bevallott helyzeten: „Spanyolországot alig ismerjük” (435.o.) A Spanyol műfordítások elsősorban a fordító Kosztolányi megismerésében segít, de a spanyol nyelvű irodalmakhoz is könnyen kedvet adhat, a szerző eredeti szándékának megfelelően. A spanyol irodalom magyarországi recepcióját illetően pedig nélkülözhetetlen filológiai munka.
Szerző:  Kosztolányi Dezső,  Cím:  Spanyol műfordítások,  Kiadó:  Kalligram,  Kiadás helye és ideje:  Budapest, 2011,  Terjedelem:  652 oldal,  Ár:  3400 Ft,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott