Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

LÁTVÁNYOSSÁG

Madách Imre: Az ember tragédiája / Szegedi Szabadtéri Játékok 2011
2011. júl. 7.
Monumentális díszletben, sok statisztával, neves színészek közreműködésével készült Vidnyánszky Attila Tragédia-értelmezésének harmadik, az előző kettőt magába olvasztó, de azokat nem meghaladó verziója. NÁNAY ISTVÁN ELEMZÉSE.
Ünnepi évad nyitánya a Szegedi Szabadtéri Játékok nyolcvan éves történetének legtöbbet játszott drámájának (ez a tizenhetedik bemutató, s eddig összesen 62 előadása volt) újabb premierje. Az ember tragédiájának első szegedi szabadtéri előadásán az egyik „főszereplő” a Dóm volt: az ablakok kivilágítása, a tornyok és a szobrok megvilágítása, a főkapu kinyitása, a templomba való bevonulás, az onnan kihallatszó orgonaszó a színházi hatás fontos részét képezte.  

Most a két tornyon kívül alig látszik valami a szegedi Fogadalmi templomból. A hatalmas színpadot körbefutó, fehér lelátósorok keretezik, előtte egy tizenöt méter magas és a színpad elején harminc méterre szélesedő lejtős díszletelem áll, amely „Isten szakálla” éppen úgy lehet, mint „az emberiség történelmének pergamenje”, de asszociálhatunk óriási, visszabukó óceánhullámra is: a hófehér felület a tetején feketén előregörbül, s ezen a platón foglal helyet a dühöngő hideg széltől lobogó fehér karingjében trónoló Úr. A központi díszlet közepén, a templomkapu előtt jókora, fekete függönnyel zárt „lyuk” tátong, e mögött nyolc méter átmérőjű forgószínpad, amolyan színpad a színpadon a történelmi színek hátterének érzékeltetésére. 
Alexander Belozub látványvilága tehát a fehér-fekete kontrasztra épít, s ez nemcsak a díszletben jelenik meg, hanem a fehérbe öltöztetett Úr és a fekete ruhás Lucifer ellentétében is. A harmadik uralkodó szín a szürke. Szürke overállszerű egyenöltözéke van Ádámnak, Évának és az emberiséget is szimbolizáló tömegnek. E háromhoz még két, dramaturgiailag fontos szín társul: a római jelenetben a színpadot csaknem elborító, s a továbbiakban más-más módon „játszó” lepel vöröse, illetve a mindvégig a színpadon lévő, jókora vászonra kiborított, több mint ötvenöt ezer liter virágföld barnája. 
Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Ebben a négyezres nézőterű, irdatlan nagy térben határozott és karakteres látvány tudja csak kivetíteni a dráma lényegét, ezt szolgálja a rendezés színhasználata is – meg persze a Vidnyánszky Attila produkcióira jellemző erőteljes és csaknem folyamatosan szóló zene, valamint a dinamikus tömegmozgatás. Az előadás hatásos, számos zenei idézetet használó színpadi muzsikáját a rendező régi alkotótársa, Verebes Ernő szerezte, a mozgások koreografálásában-beállításában pedig Gemza Péter volt a társalkotó. 
    
Vidnyánszky és a beregszászi társulat harmadszor vitte színre a Tragédiát, s e három verzió egy tőről fakad. 1998-ban erőt próbáló vállalkozásnak tűnt az „öregek” és a frissen pályára lépő második generáció első nagyszabású közös projektje, amelyre épülve egy évtizeddel később megszületett a drámai költemény minden szempontból kiérlelt megszólaltatása, s most az előző értelmezések és szcenikai megoldások jó része adja az alapot a szegedi monumentális látványossághoz. Az első változatban jószerivel csak egy nagy, középen függő, búrás lámpa volt az egyetlen díszletelem, amely nemcsak világítótestként funkcionált, hanem a feltörekvés tárgyi szimbólumaként is, s mindenekelőtt az űr-jelenetben vált fontossá: Lucifer hátán erre a lámpára mászik fel Ádám. A beállítás (a világításnak is köszönhetően) azt a képzetet kelti, mintha az első férfi az ég és föld között lebegne, itt éri őt a földi gravitációból való kiszakadás sokkja, s az élet értelméről való elmélkedése után innen ereszkedik le Lucifer hátára, aki mint tehetetlen súlyt cipeli tovább az eszkimó jelenetbe. Ez a másik két változatnak is központi eleme marad.
A 2008-as zsámbéki előadás meghatározó rendezői képe a föld lett (az előadásról szóló kritikánkat l. itta szerk.). A szereplők az előadás alatt végig ásták, túrták, lapátolták a produkcióhoz kiválasztott rakétasilók előtti talajt, s ez egyértelműen az anyafölddel, az őselemek egyikével való szoros kapcsolat, a porból vétettél és porrá leszesz-gondolat hangsúlyozását jelentette. Szegeden e központi, koncepcionális képből csupán jelzés maradt. Ugyancsak két évvel ezelőtt született meg a kétszintes tér gondolata: Zsámbékon a silók tetején volt az Úr kijelölt helye, s onnan ereszkedett alá (mintha Isten szakálla lenne) egy kötél-köteg. E kép lett gigantikussá növelve Szegeden. 
Ónodi Eszter és Rátóti Zoltán
Ónodi Eszter és Rátóti Zoltán
Az első két verzióban az Úr és Ádám egy személy két része volt, s e kettős figurát ugyanaz a színész, Varga József játszotta. Ezáltal még súlyosabbá vált Ádám belső vívódása, szorosabbá vált konfliktusos kapcsolata Luciferrel, s különös hangsúlyt kapott a záró sor értelme is. A szegedi előadásban nemcsak Ádám és az Úr alakja vált ismét ketté, de Ádámé is időnként megkettőződött. Varga most is az Úr, aki a magasból árasztja dörgedelmes szózatait. De a színész az utolsó jelenetben lejön a színpadra, leveszi fehér köpenyét, glóriáját, s ugyanolyan szürke munkásruhában mondja el a „Küzdj és bízva bízzál!”-szentenciát, mint a többiek. S miközben zúg a himnikus zene, minden szereplő a színpad szélére megy, és ki-ki a maga módján ismétli újra meg újra a szállóigévé vált mondatot. Csak Lucifer gubbaszt hátul, a díszletfal oldalán, egyedül. 
Ádám alakjának megkettőzése nem új ötlet – hadd emlékeztessek Ruszt József 1983-as zalaegerszegi előadására, amelyben ő konzekvensen végigvitte a keretszínek (illetve a jelen idejű falanszter- meg az utópisztikus eszkimó-jelenet) Ádámja és a történelmi színek során szerepbe lépő Ádámok szétválasztását. Vidnyánszkynál nehéz eldönteni, hogy miért épp és csak az egyiptomi, az athéni és a prágai színekben jelenik meg Ádám alteregója is, akárcsak azt, hogy Éva – aki nála időnként szintén megkettőződik – miért pont az egyiptomi, athéni, falanszter és eszkimó színben szemléli magát és az eseményeket kívülről.  
Mindhárom változat kiinduló pontja azonos: az előadás a harmadik színből vett epizóddal kezdődik, s innen nézve járja be – visszamenőleg és előre – Lucifer és az első emberpár útját. Szegeden lapátos emberek tömege népesíti be a lelátókat, Ádám és Éva pedig a színpadi földhalmot lapátolja. Ádám időnként félbeszakítja a monoton munkát, lapátnyelét ütemesen a földhöz veri, ezt az aktust követik a többiek is: megszületik a dráma erőteljes zenei felütése. Ebből az ismétlődő rítusból kiszakadva mondja el Ádám a verziókban azonos kezdő-mondatot: „Hová lesz énem zárt egyénisége?” S ezt a kérdést viszi tovább Éva, amikor felsóhajt: „nem így volt ám ez egykor, szebb időben”. Ekkor kinyílik a hátsó függöny, s előtűnik az almafa, előtte a fiatal bűntelen emberpár, velük néz szembe a két meglett korú Ádám és Éva, kezdődhet történetük felidézése.
Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Vidnyánszky Attila tehát nagyrészt az eddigi műmegközelítésének eredményeit ültette át a nagy színpadra. Ez értelemszerűen belső hangsúlyeltolódásokat jelent. Ez megnyilvánul a húzásokban is. A mű első fele a bizánci színig bezárólag részletezőbb (itt van a szünet), a hátralévő hajszoltabb; az első hét jelenetből viszonylag kevés szöveg esik áldozatul a húzásnak (néha azonban érthetetlen, miként maradnak el fél mondatok és sorok, például az Úr közismert mondata miért csonkul „Csak hódolat illet”-re?), a második nyolc színből hosszú passzusok maradnak el (a Falanszterből például a tudós kísérlete, a múzeum-epizód). 
A hangsúlyeltolódás következménye az is, hogy a rendező egyfelől kiemeli Ádám, Éva és a sokaság egymásra utaltságát, az emberiségben való gondolkodást (akkor is, ha a tömeg nem válik egységes erővé, a fellépők nagy része csupán a statisztéria arctalan tagja marad), másfelől nem annyira árnyalt színészi alakításokon keresztül, mint inkább szuggesztív és látványos képek segítségével fogalmaz. Emblematikus jelek (fáraószobor, görög szentély, görög-keleti stílusú Krisztus-fej, irreális nagyságú távcső, guillotine), festői kompozíciók (az athéni, prágai, párizsi és londoni színek kezdő képe), valamint a tömeg szüntelen mozgatása, ki-bevonulása, körberohanása jelzi ezt a rendezői szándékot leginkább. Meg az, hogy nagyon ritkán kerül nyugalomba a színpad. Egy pillanatnyi csönd sincs, mindig kell valaminek történnie, ami gyakran azzal a hátránnyal jár, hogy a sokadalomban azok is elvesznek, akik egy-egy alakot formálnak meg, akik éppen beszélnek. (Ezt az uniformizálódást az is súlyosbítja, hogy – feltehetően az érthetőség kedvéért – a mikroportos színészek túlnyomó többsége egyformán tagoltan beszél, s mivel hangerejüket is azonos szintre erősítik, az előadás hangkaraktere egyre inkább monotóniába fúl.)
Az előadás egyértelműen a beregszászi és a debreceni társulatra épül, a produkcióban résztvevő színészeik játsszák a rettentően sok szerep túlnyomó hányadát. A produkció lebonyolíthatóságának az ő fegyelmezett, pontos, jó karaktereket felvillantó munkájuk és jelenlétük a legfőbb biztosítéka. Néhány szerepre ismert színészeket hívtak, alakításuk nem emelt, nem rontott az összképen. Nem ebbe a kategóriába sorolható Blaskó Péter, aki az előadásnak egyik legfontosabb, a megbocsátás, a kibékülés, a szeretet egyedül üdvös voltáról szóló etikai-gondolati mondandóját közvetíti. Péter apostola nemcsak a (műmelleket, egyértelmű szexuális pózokat felvonultató) római színben jelent felemelő ellenpontot, jelenléte az egész előadásra kisugárzik. Debreceni színész Cserhalmi György, aki Keplert játssza. Alakításától a legtöbbször elhalványuló két prágai szín egyszeriben hangsúlyos lesz: a csillagász nem mellékszereplője a jeleneteknek, hiszen általa válik érthetővé, hogy miért ezek a színek kerülnek a dráma tengelyébe, miért ezek határolják a párizsi színt, s az író nőkről szóló keserű gondolatai is emberi töltetet, hátteret kapnak. 
Ónodi Eszter és Rátóti Zoltán. Fotók: Puskel Zsolt (A képek forrása: PORT.hu)
Ónodi Eszter és Rátóti Zoltán. Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu
Ádámot és Évát Vidnyánszky nem fiatalokkal játszatja. Az előadás egyik fontos hozadéka Éva szerepének eddig általam nem látott új értelmezése. Ez egyfelől hasonlatos ahhoz, amit Ruszt a már említett előadásában elkezdett, de nem vitt végig, azaz nemcsak Ádám járja végig a megismerés fokozatait, hanem Éva is hol részese, hol szemlélője a történeti utazásnak, sőt időnként egyszerre mindkettő. Másfelől Ónodi Eszter egyszerre képes drámai erővel és hétköznapi természetességgel jelen lenni. Nem drámázik, nem adja az „örök nőt”. Évája öntudatos. Nem látványosan, de határozottan elkülöníti, mikor van Éva szerepében, s mikor valami máséban, ám ez utóbbiakban is ott bujkál az ősalak. Az anyaság bejelentése magától értetődő közlés, amely épp azáltal válik robbanó erejűvé, mert kontrasztban áll Rátóti Ádámjának fennkölt férfi-tirádájával. 
Ádámot a rendező az előző két verzióban is a társulat legidősebb színészére osztotta, most Rátóti Zoltán kapta a szerepet. Ádámja meglett férfi, aki élete derekán kétségektől gyötörve néz vissza a maga és az emberiség történetére, s jut el ismét a mindent meghatározó pillanatig, a lázadás gesztusát leszerelő fordulatig, Éva közléséig: „Anyának érzem, oh, Ádám, magam.” Rátóti súlyt ad a töprengő, a szemlélődő Ádámnak, s ezáltal egyenrangú társa Lucifernek. Hitelesek a megszólalásai. Amikor Ádám a szemlélődőből aktív hőssé válik, a színész megnyilvánulásai patetikusabbak lesznek. Az űr és az eszkimó színben egybeforr Ádám és Lucifer, e kettős jelenet Rátóti és Trill Zsolt tökéletes egymásra hangolódásának szép teljesítménye.         

Az előadás vivőereje, mozgatója Trill Zsolt. Hatalmas fizikai és intellektuális teljesítményt nyújt. Luciferje nem ősgonosz, hanem gondolkodó ember. Társa Ádámnak és ellenfele az Úrnak. Magányos lény. Többször nekirugaszkodik, felrohan a lejtős díszletelem falára, de hiába jut fel a feléig, újra meg újra visszazuhan, visszacsúszik. Képbe fogalmazódik az a küzdelem, amelyet Lucifer az igazáért, az emberért folytat. Azért, hogy az ember valóban ember legyen. Gondolkodó, dönteni képes valaki. Ezért mindenre képes: szerepet játszik, agitál, cinikusan kioktat, lelkesít, védőn ölel és durván eltaszít. Hogy Lucifer teszi-e ezt, vagy Trill? Ki tudja.
S van még egy szereplő, akiről szót kell ejteni: Vörös Krisztina jeltolmácsról. A színpad két oldalán elhelyezett kivetítőn követhettük végig a dráma szövegének fordítását. De több az, amit Vörös Krisztina csinált: nemcsak tolmácsolt, hanem játszott is, finoman érzékeltette, mikor ki szól, milyen lelkiállapotban van. Nem színészkedett, olyan volt, mint a jó rendező, amikor előjátszik: egy tömör gesztussal, mimikával a lényeget érzékeltette. Teljesítménye nem vált le a produkcióról, annak szerves része lett, ő általa, neki köszönhetően teljesebb élményt kaptam az előadás egészéről is.
 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek