Kiss Attila weboldalán kiderül, hogy az író, aki eredetileg gyerekeinek kezdte mesélni a történetet, maga is lovas-íjász, lovardát üzemeltet, juhokat-kecskéket tart, jurta-tábort szervez, hagyományőrzéssel foglalkozik. Egy önazonos, képzeletgazdag, őszinte – rövidesen már háromkötetes – outsider tehát, ennek a helyzetnek minden velejárójával. (Könyvét a szerző félárvának nevezi, ami tévedés, az Altináj-verseny gyerekcsapatai – mert ilyen is volt: kvízzel, nomád akadályversennyel – biztosan örökbe fogadták már. Több mint száz csapat jelentkezett, vagyis párszáz, elszánt, kiskorú nevelőszülővel azért fixen lehet számolni.)
A szöveg ugyan nyers, darabos és néhol kifejezetten didaktikus, a cselekményszálak egyike-másika elkeveredik, a figurák közül néhány kap csak igazi karaktert, de furcsa módon a történet ennek ellenére élő, hiteles és izgalmas. Az Altináj híven tükrözi szerzője kivételes tájékozottságát a lovas-nomád életformáról, de ez a tudásanyag nem csupán elméleti jellegű, hanem az is nyilvánvaló, hogy olyasvalaki írta, akinek harmonikus viszonya van a természettel, ért a lovakhoz, látott már állatokat világra jönni és elpusztulni is. De ami ennél talán még sokkal fontosabb: a szerző pontosan érzi, hogy valami gond van a fiúk szocializációja és úgy általában a férfi-szerep körül mostanában. „Mindenkinek, akinek példaképre van szüksége ebben a hősök nélküli világban” – szól a szerző ajánlása, és valóban, Csábán a maga tízéves mivoltában egy klasszikus hős, akiben keveredik egy harcos, egy mindenki eszén túljáró, csavaros eszű ravaszdi, és egy jósálmok által vezérelt, a maga táltos paripáját a világ végéről is visszaszerző kiválasztott.
Miközben a magyar nép eredetét is kutatja a szerző, (szerencsésen távol tartva magát mindenféle fanatikus múlt-mitologizálástól), számtalan klasszikus mesei szál is beleszövődik a történetbe, a girhes gebének látszó táltos toposza, akit ki kell csalni a boszorkánytól, a rejtélyes Korkutáj, a medvefejű, medvék között nevelkedő, magányos, mindig vérre szomjazó vadász felbukkanása, vagy a csodatévő ajándékok, melyek segítik a vándort a hosszú úton. Csábán persze egyszerű kisfiú is egyben, tízévesekhez illő félelmekkel, érzésekkel és vágyakkal, aki semmi mást nem szeretne, csak szeretett lovacskáját visszahozni, de ehhez be kell járnia a számtalan baráti és ellenséges törzs lakhelyét, találkoznia kell Korkutájjal, szolgálnia kell a boszorkányt, súlyos sebet kell kapnia, szembe kell néznie apja titkolt, régi életével, és végig kell néznie nagyapja halálát is: azaz, mégiscsak felnőtté kell válnia.
Kiss Attila, miközben elszántan építi a hősök mítoszát, egyben dekonstruálja, át is alakítja azt. Akkus, a kisfiú apja igazi harcos archetípust testesít meg, életének tragikus titka van, egykor a Kündünél, a törszsszövetség vezetőjénél szolgált mesteríjászként, de beleszeretett annak egyik feleségébe, és amikor ez kiderült, menekülés közben egy tucat embert legyilkolt, (köztük egy barátját is), a lányt, akit szeretett, pedig lefejezték. Az, hogy Akkus, a zárkózott, önfejű, kíméletlen, „sebet viselő” harcos végül megszelidül, apjával és fiával is rendezi a kapcsolatát, ráadásul arra is rádöbben, hogy többet kellett volna Csábánnal játszania, a férfi szerepnek egy jóval lágyabb, elfogadóbb, szeretettelibb, rugalmasabb irányba való tudatos tágítását jelenti.
A női szerep is csak látszólag sztereotíp az Altinájban, mert Árikán, a kisfiú barátnője nem marad el Csábántól bátorságban, amikor Csábán eltűnik, gondolkodás nélkül a keresésére indul, végül pedig, amikor figyelmeztetni kell a szövetséget a feje ellen tervezett gyilkosságra, ő az, aki egyedül hazaindul, nem Csábán. Kiss Attila szerencsére nem követi a szokásos, „a lányok sírnak, a fiúk cselekszenek”-logikát, nála a fiúk is sírnak, és a lányok is tudnak hősök lenni.
A maga nemében mindenképpen sikertörténet az Altináj, és biztos vagyok benne, hogy a szerzőt nem fogja egy pillanatig sem zavarni, hogy a könyvét sokkal jobban szeretik a gyerekek, mint a recenzensek.