Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiválja
2011.07.05.

Nem voltak nagy meglepetések, meglepő kiugrások – igaz, csúfos kudarcok se nagyon – a minimál költségvetésű kisvárdai fesztiválon, amelyet azonban jellege szerint szemlének tekinthetünk. NÁNAY ISTVÁN ÍRÁSA.

Idén a korábbiakhoz képest jelentősen kisebb összegből kellett megszervezni a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválját. Az állami pénzek megvonása mellett a megyei hozzájárulás elmaradása is nehéz helyzetbe hozta a szervezőket, ezért komoly „karcsúsításra” kényszerültek. Egy helyszínnel kevesebb állt rendelkezésre, emiatt a kísérleti-, illetve stúdió-produkciók az előző éviekhez képest is rosszabb körülmények közé kerültek. Elmaradtak a főiskolások bemutatói, a nekik szánt work-shopok, a kiegészítő és a bábszínházi programok. Szűkítették a fellépőknek adott juttatások körét, ez is hozzájárult ahhoz, hogy az együttesek jöttek, játszottak és elutaztak, tehát ami egy fesztivál lényege lenne, a találkozás, a kötetlen szakmai beszélgetés, annak lehetősége minimálisra szűkült. Értelemszerűen a meghívott határon kívüli és belüli szakemberek, illetve az általuk ott tölthető napok száma is jelentősen csökkent. Éppen ezért nagyon kevés embernek adatott meg, hogy a fesztivál egészéről átfogó képet alakítson ki.

Még a válogatóknak sem, hiszen ebben az évben régiónként más és más döntötte el, hogy mit javasol a verseny- és a kiegészítő programba. Erdélyben Ungváry Zrínyi Ildikó, a színházelmélet marosvásárhelyi egyetemi tanára, Felvidéken Hizsnyan Géza kritikus és Vajdaságban Vicsek Károly filmrendező szemlézett, s bár szempontjaikat előzetesen nem egyeztették, meglehetősen egységes programot sikerült összeállítaniuk.

Jelenet a Csiki Játékszín Finitójából
Jelenet a Csiki Játékszín Finitójából
Azon a több mint két évtizedes gyakorlaton azonban ők sem változtattak, hogy lényegében minden magyarul játszó határon túli színház részt vesz a találkozón. Ez egyrészt azt jelenti, hogy ebben az évben kilenc napra tizenhét együttes huszonhat produkcióját hívták meg, ami a szervezés és a befogadás szempontjából egyaránt nagyon sok, másrészt ez az elv a szigorúbb minőségi vagy tematikus szelekciónak még az esélyét is kizárja. A beregszásziak betegségre, a kassaiak jogdíj-problémákra hivatkozva távolmaradtak. A kolozsvári színház továbbra sem jelenik meg a fesztiválon, s a szatmáriak is csak versenyen kívül voltak hajlandók fellépni (a Chioggiai csetepatéjukat szervezési problémák miatt a versenyprogram nézői nem tudták megnézni). Magam – Proics Lilla kritikus, Bicskei István színész-rendező, Nagy Viktor rendező és Tasnádi Csaba igazgató-rendező mellett a szakmai zsűri tagjaként – huszonhárom produkciót láttam, ebből tizenhét a versenyelőadás. Ami ezekben közösnek tűnik: nemcsak a találkozó lebonyolítására, hanem az előadások kivitelezésére is érvényes a szegénység, a takarékosság. Erdélyből tizenöt, Vajdaságból hét, Felvidékről pedig két produkciót lehetett megnézni, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata három, a temesvári, a csíkszeredai, az újvidéki, a szabadkai együttes, illetve a Kosztolányi Dezső Színház kettő-kettő darabot hozott. Voltak évek, amikor a produkciók javát magyarországi, máskor román és szerb rendezők jegyezték, most a színre állítók között alig akadt hazai (Koltai M. Gábor, Uray Péter), illetve a többségi nemzetből származó (Victor Ioan Frunza, Martin Huba, Olivera Ðorđević) művész, viszont Harsányi Zsolt és Zakariás Zalán két-két munkával jelentkezett.

Az előadások közül tíz klasszikus (vagy annak tekinthető) dráma színre állítása, nyolc jelenkori magyar és kettő kortárs külföldi mű. Egy-egy báb-, illetve gyerekelőadás, valamint Bernard Slade (Egy)mással című darabja és a Csókos asszony színesítette a programot, amelyből néhányról részletesebben is érdemes szólni.

Jelenet a szabadkai Kosztolányi Színház A kisinyovi rózsa című előadásából
Jelenet a szabadkai Kosztolányi Színház A kisinyovi rózsa című előadásából
Elsőnek két mozgásszínházi produkciót emelnék ki, mert ez a műfaj mostanában kezd a határon túl is tért hódítani, gondoljunk a gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház vagy a temesvári társulat kísérleteire. A sepsiszentgyörgyi M. Studio már az előző fesztiválokon is fellépett, idén Konrád György A látogató című regénye nyomán készült előadással (A behajtó) szerepeltek. A háromszereplős produkció alapvetően kontakt-elemekre épül. Ám hiába pontos a mozgások kivitelezése, a történet óhatatlan leegyszerűsítése és a mozgásvilág egysíkúsága monotóniát eredményez. Másképpen, de hasonló a végeredménye az Újvidéki Színház erőt próbáló vállalkozásának is. Puskás Zoltán rendezte a Szentivánéji álomból készített táncjátékot, amelyet Andrés Mariano Ortega zenéjére Gyenes Ildikó, Bóbis László és Budai László koreografált. Ennek megfelelően sztepp (mesteremberek), tangó (Oberon és Titánia), valamint kortárs táncelemek (szerelmesek, tündérek), némi pantomim, színészi gesztikulálás egyvelege alkotta azt a mozgásképet, amely a profin világított, összhatásában revüvilágot idéző előadást jellemzi. A színészek nagy igyekezettel, de különböző színvonalon teljesítik a számukra szokatlan feladatot, ugyanakkor imponáló a szinte teljes társulat közös és egységes hatású teljesítménye. 

Nem kevésbé nagy vállalkozásuk a Mester és Margarita. Bulgakov regényét Gyarmati Kata dramatizálta. A rendező, László Sándor a közönséget a színpadon a forgóra ültette, a nézőtérre épített lépcsősoron és az előszínpadon játszatta a bibliai jelenteket, a bált és a varieté-epizódot, s átellenben, a színpad mélyén zajlottak az előadás zömét kitevő moszkvai jelenetek. A helyszínek váltakozását a praktikum és nem a térdramaturgia szabta meg. A párhuzamosan futó cselekményszálak kiegyenlítetlensége, a színészi alakítások egyenetlensége miatt a produkció csak részben adta vissza a műtől elvárható komplexitást.  

A vajdasági előadások közül kettő emelkedett ki a fesztivál szolid átlagszínvonalából. Tóth Ede népszínművét, A falu rosszát Táborosi Margarita állította színpadra. A fizikai színházi rendező-szakos színésznő a darabot alaposan megkurtította, Bakos Árpáddal új zenét íratott hozzá. A Tanyaszínház huszonkét fiatal színésze-színészjelöltje egyenként és együttesként is remekelt: mindenkinek megadatott, hogy szerepében egy-egy túlzottan elrajzolt karaktert villantson fel, ugyanakkor a produkció erőssége az elképesztő energiákat sugárzó csoportos jelenlét. A frappáns, erősen koreografált jelenetek létrehozásakor a rendező figyelembe vette a közreműködők tudását, ugyanakkor komolyan vette a darabot, a helyzetek és a figurák igazságát is. Olyan stilizált formát és stílust talált, amely minden réteghez közel tudta hozni e porosnak ítélt történetet és műfajt.

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Urbán András Társulata különös költői színházzal lepett meg: Tolnai Ottó csodálatos gazdagságú szövegét, A kisinyovi rózsát jelenítették meg.  Ezúttal – jó néhány Urbán-opusszal ellentétben – a textus és az akciók többnyire harmóniába kerülnek egymással. Tolnai topográfiailag szűken behatárolható világot jelenít meg, ám e világba idő- és térbeli korlátok nélkül a mindenség szűrődik be, ennek megfelelően az előadás erős képei is hol konkretizálják a szöveg utalásait, hol kitágítják azok asszociációs körét. Nem zavar, hogy majd’ minden színpadi hatáselem (például kiskanalak tömegének zúdítása, sópergetés cintányérokra, maszkos játék, kottaállványok) tőlük vagy máshonnan ismerős, mert használatuk ott és akkor hatásosnak és adekvátnak tűnik. Szívszorítóan szép a befejezés: Béres Márta és Erdély Andrea elöl mondják a Tolnai-poémát, míg a férfiak (Hajdú Tamás, Mészáros Árpád és Gábor, Mikes Imre Elek) tükrök sokaságával borítják a színpadot, jut belőlük a kottaállványokra, a színpadon hagyott egyéb elemekre is, végül hátul egy sorban különböző méretű és különbözőképpen hangolt cintányérokat helyeznek el. A szuggesztív szöveg végén sózápor hull a hangszerekre, s a szereplők – több Mohácsi János-előadáshoz is hasonlóan – fortissimóig erősödő ütős-„koncerttel” zárják a produkciót. A másik versenyelőadásuk már nem ilyen problémamentes. Az alkotói szándék igaza kétségbevonhatatlan, de a végeredmény ellentmondásos. A Magyar kezdők(nek) avagy Mađars(ski) bez muke az interetnikai feszültségek oldását hivatott segíteni, vagy legalábbis e fesztültségek okait humoros formában tudatosítani. Ám az előadás vontatott, a nézői aktivitás forszírozása felemás hatású, végül agresszióba torkollik.

Az újvidékiek Mester és Margaritája
Az újvidékiek Mester és Margaritája
A magyar bemutatók közül további kettőt szeretnék kiemelni.  Megrázó és sokak számára ismeretlen az a sors, amit Farkas Ibolya monodrámája feltár: az ünnepelt díva, Fedák Sári élete tárul elénk a Börtönnaplóban, amely a színésznő emlékiratai alapján készült. Az előadásban nemcsak egy meghurcolt, a hivatalosságok által 1919 után kommunistának, 1945 után fasisztának tartott, s az Andrássy út 60-at megjárt személy tragédiája bontakozik ki, hanem az elmúlt századunk korképe is. Farkas Ibolya változatos színészi eszközökkel, a tragikus mozzanatokat humorral oldva, az érzelgősséget elkerülve teszi átélhetővé a sok átöltözéssel tördelt történetmesélést.

A Csíkszeredai Csíki Játékszín Finitójának stílusát elsősorban Adriana Grand látványvilága határozza meg: balra budi, jobbra szedett-vedett konyha határolja a színpadot, hátul egy beállóban rozoga tragacs áll, a szereplőknek mellette kell beoldalazniuk a térbe. Az öngyilkosságról készülő tévé-show díszlete a háttérnek beállított műtehénnel és műdisznóval, a tehénen cowgirlként szereplő dizőzzel több mint ironikus. Ehhez a világhoz igazodik Victor Ioan Frunza jó tempójú, a verses szöveget tiszteletben tartó rendezése, a lefokozott státusú figurákat jó átlagszínvonalon alakító színészek játéka. A darab más színreviteleihez képest itt sokkal erősebb az a művet életben tartó és előrevivő belső feszültség, amely a kisszerű figurák és sorsok meg a verses forma közötti ellentétből fakad.

Ígéretes vállalkozásnak tekinthető a sok évtizedes tagozati lét után önállóságát visszanyerő nagyváradi társulat bemutatója, a Hat szereplő szerzőt keres. A darab akár programadó választásnak is tetszhet, hiszen az önállóság egyben megújulást is jelenthet, mivel a színház – a nívós szórakoztatást, a zenés hagyományt megőrizve – az igényes és a korra reflektáló prózai művek bemutatását a korábbiaknál fontosabb feladatának szeretné tekinteni. E célkitűzés jegyében született a Pirandello-előadás, amelynek középpontjában az élet és a színház valóságának ütközése, a rutin és a megújulás ellentéte áll, ekképpen a produkció aktuálisan szólhatna a társulat helyzetéről, vívódásáról és szándékairól. Zakariás Zalán rendezése kibontja a dráma lényegét, de csak részben él a drámabeli és a nagyváradi társulat helyzete közötti párhuzamosságok egymásra vonatkoztatásával. A rendező elsősorban a saját életüket színpadon látni akaró látogatók figuráit, azok helyzeteit dolgozza ki, és adós marad a tényleges színházi közeg árnyalt ábrázolásával. Néhány jelenetben, illetve Dobos Imre Igazgatójában mégis megszületik a két világ ambivalens kapcsolatának érzékeltetése.

Két Csehov- és két Shakespeare-előadásról kell még említést tennem. A komáromiak Cseresznyéskertje némi hiányérzetet hagyott maga után, a marosvásárhelyi Platonov viszont a mű egyéni értelmezését nyújtotta. A Jókai Színházban a pozsonyi Martin Huba két éven belül nagyjából azonos térben és díszletben, s persze azonos stílusban rendezte meg a Három nővért és a Cseresznyéskertet. Mindaz, ami az első esetben újszerű és „martinhubás” volt (lírai groteszkség, költőiség és komédia dialektikája, a fekete-fehér és az élénk színek kontrasztja stb.), a másodiknál utánérzéssé vált. Ez az alakításoknál is tetten érhető: mintha a mostani alakok az előző előadás figuráinak lenyomatai lennének. Kivétel Bandor Éva szokásosnál fiatalabb, hol dívaként viselkedő, hol apátiába zuhanó, érzelmileg labilis Ranyevszkájája és Molnár Xénia vérbő Dunyasája.

Jelenet a nagyváradiak Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című előadásából
Jelenet a nagyváradiak Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című előadásából
A Platonovot Harsányi Zsolt egyértelműen olyan, helyenként abszurd komédiának fogta fel, amelyben minden szó és tett elveszti súlyát, így senkit és semmit sem lehet komolyan venni. A rendező a felesleges embereket megtestesítő, ivásba menekülő, az életről üresen filozofálgató főszereplők ellenpontjául megnöveli és burleszk-figurává teszi a lakáj és komorna alakját, s a negyedik felvonásban már a spleenes főszereplőket is bohózativá fokozza le. Ugyanakkor olyan metaforákat is használ, mint például a színpadot határoló fal, amelyet Platonov nagy elszánásaikor, jobbulási szándékának deklarálásakor – beidézve az Énekes madarat is – megmozdít. A komédiai alaphang azonban megnehezíti a dráma fordulópontjainak megoldását – mindenekelőtt a záró pillanatot, amikor lelövik a címszereplőt –, mivel eldöntetlen marad, hogy ezek a komédia tragikus ellenpontjai-e, avagy ugyanolyan súlytalan akciók, mint a többi humoros epizód. Harsányi zömmel a színház fiataljaira épít, ebből adódik, hogy még nem minden színész képes szerepét összetetten megvalósítani.

A két Shakespeare-előadásról a Revizor már közölt beszámolót, így csak röviden jelzem, hogy a temesvári színház Ahogy tetszikje (melyrl kritikánk itt olvasható - a szerk.) a kisvárdai Várszínház mostoha körülményei között kevésbé volt meggyőző, mint amire a beszámolók alapján számítani lehetett. Minden szempontból egyenetlen produkciónak tűnt. A közös zenélés és a számos szép színészi pillanat sem tudta ellensúlyozni a tempótlanságot, a helyenkénti túlértelmezettséget, a cselekményvezetés széttöredezettségét. A sepsiszentgyörgyiek előadása, A velencei kalmár viszont a fesztivál egyik legerősebb élményét nyújtotta (l. kritikánkat itt - a szerk.). Bocsárdi László a színházinak csak jóindulatúan nevezhető kisvárdai környezetben is meg tudta teremteni a produkció egyedi térkompozícióját, s különösen a második részben sikerült visszaadnia a dráma teljességét. Mélyen megélt, megrendítő alakítást nyújt Szakács László Shylock szerepében, s csak hozzá mérten van hiányérzetem Mátray László Antoniójával kapcsolatban, akiből hiányzik az az erő, amely érthetővé teszi, miért ő a veszélyesebb pénzember, és az a gyűlölet, amely indokolja Shylock viszonytgyűlöletét. A dráma középpontjában álló háromszög-történet a Bassaniót játszó színész súlytalansága miatt ugyan csaknem eltűnik, de Kicsid Gizella (Portia) és Mátray László utolsó jelenetbeli kettőse mindenért kárpótol.

A zsűriben teljes egyetértés alakult ki abban, mely előadásokat díjazzuk, illetve mélyen egyetértettünk a közönség zsűri Finitónak juttatott elismerésével. Nem találtunk olyan kollektív teljesítményt, amely kiemelt fődijat érdemelne, ezért – a kommunikékkel ellentétben – a NEFMI által e díjra felajánlott összeget megosztottuk A velencei kalmár és A kisinyovi rózsa, valamint (kisebb hányadban) a Platonov között, míg A falu rosszának Kisvárda város díját ítéltük meg. Bajban az egyéni díjak megszavazásakor voltunk. Nem mintha a színészi alakítások között – Szakács Lászlóén kívül – mindent elsöprő teljesítményeket találtunk volna, de a lehetséges díjazottak számánál több említésre érdemeset azért igen. Tehát a díjazott Bandor Éva, László Csaba (Platonov), Mészáros Árpád (A kisinyovi rózsa, Magyar kezdők(nek)), Benedek Ágnes (Finito, Csókos asszony), Adriana Grand mellett Berekméri Katalin (Platonov, Guppi), Barabás Árpád (Hazug, Portugál), Pálffy Tibor, Kicsid Gizella (A velencei kalmár), Mezei Zoltán (Eastwicki boszorkányok), Balázs Áron, Szilágyi Ágota, Péter Ferenc (Mester és Margarita) neve is méltán érdemel említést.

A kisvárdai találkozó már évek óta a fiataloké. Ami egyrészt arra figyelmeztet, hogy régióktól függetlenül általános jelenség, hogy a társulatokból hiányoznak a középkorú színészek, és egyre kevesebben vannak az idősek is, másrészt felveti e generációnak az egyetemes magyar színház jövőjének alakulásában kijelölt felelősségét. Esténként együtt ücsörögnek, iszogatnak és beszélgetnek az arra a pár órára épp ott lévő hazai, vajdasági, felvidéki meg erdélyi színészek, rendezők, kritikusok. Terveket szövögetnek, meghívások születnek, közös munka körvonalai sejlenek fel. S szóba kerül a fesztivál is, meg annak jövője. A jelenlegi fesztivál lebonyolítási szisztémája másfél-két évtizede alakult ki. Azóta más lett a világ, a színház világa is, és mások lettek a résztvevők. Most már nekik kellene beleszólniuk abba, hogy milyen legyen az a találkozó, amely az ő igényeiket testesíti meg, amely az ő színházukról képes átfogó, egymásnak és a tágabb szakmának szóló hiteles képet adni, s amely továbbra is elkerüli a direkt politizálást, és amely nemcsak a nevében, hanem ténylegesen is a magyar színházak fesztiválja lenne.

Vö. Varga Anikó: Színházak találkozója 

Esemény:  Magyar Színházak XXIII. Kisvárdai Fesztiválja ,  Időpont:  2011. június 17 - 25.,  Megjegyzés:  A fesztivál támogatásáról egyelőre nincs adat