Kolonits Klára és Dinyés Dániel koncertje / Soproni Régi Zenei Napok 2011
2011.07.05.

2011. június 24-én, a 27. Soproni Régi Zenei Napok utolsó előtti hangversenyén, véget ért egy hosszú és minden kétséget kizáróan dicsőséges korszak. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Ugyan „csupán” a világ egyik legrégebb óta folyamatosan megrendezett régi zenei fesztiváljának életében zárult le az emlegetett éra, ám azért mégsem elhanyagolható fejlemény ez az Általános Kulturális Leépülés Nemzeti és Nemzetközi Rendszerében. Ezen a napon Kolonits Klára és az őt Yamaha zongorán kísérő Dinyés Dániel adott – egyébként dicséretes színvonalú – dalestet a Liszt Ferenc Kulturális Központ Petőfi-termében Haydn, Mozart, Schubert, Mendelssohn és Clara Schumann műveiből.

Kolonits Klára
Kolonits Klára

Hogy a különösebb historikus háttérrel nem rendelkező – bár historikus produkciókban már tapasztalatokat szerzett – énekesnő és historizmustól nem érintett partnere modern zongorával adta elő a háromnegyed évszázadon átívelő programot, az természetesen nem valamiféle formális „tilalom” formális megszegése révén, hanem nagyon is lényegi módon, a fogalmak, a célok és hagyományok teljes összezavarása miatt lép át egy olyan határt, amelyen túl már a fesztivál önazonossága kerül veszélybe. Pontosan két nappal korábban tartott, ki tudja hányadszor, felvillanyozó hatású előadást Malcolm Bilson arról, hogy egy-egy adott zene korának hangszerei nélkül sokszor mennyire nehéz vagy éppen lehetetlen például a szerző világos artikulációs elképzeléseit megvalósítani, hogy az, aminek a megvalósítására a modern hangszer alkalmas, adott esetben milyen távolról emlékeztet csak a darab tulajdonképpeni karakterére, amelyet a kotta értő és gondos elolvasása esetén a megfelelő hangszer úgyszólván revelál a számunkra.

Ezen az előadáson számomra a legizgalmasabb mozzanat egy idézet volt, amely az 1829-ben született Anton Rubinsteintől származik; a korszak – Liszt mellett – bizonyára legnagyobb zongoristája ebben azt mondja ki, hogy minden korszak műveinek vannak olyan sajátosságai, amelyek elvesznek akkor, ha nem a szerzőjük által elképzelt hangszeren szólaltatják meg őket. Ő tehát még tudta, hogy a művel adekvát hangszerek révén izgalmas felfedezéseket tehetünk az elmúlt koroknak – az egyen-Steinway korában csak részben megismerhető – alkotásaival kapcsolatban. Hogy a kópia-hangszerek használata nem öncél, azt tehát már a XIX. században is tudták a kellőképpen nyitott és tájékozott zenészek; s ezt tudta egészen mostanáig a soproni fesztivál is és pontosan ez adja az értelmét a hasonló fesztiváloknak. De talán van még visszaút, talán ez csak egyszeri szükségmegoldás volt! Ismerve a szerkesztőbizottságban ülő szakemberek kiválóságát, erősen bízom ebben.

Egyébként a különböző korok stílusainak termékeny szembeállítása természetesen nem ördögtől való dolog, de ezen a fesztiválon egy ilyen „mainstream” dalestnél sokkal izgalmasabban hatott volna, ha akár kortárs zenei koncertet rendeznek – régi vagy mai hangszereken, netán vegyesen –, vagy akár ha régi zenét modern hangszereken, de valamifajta sajátos „historically informed” üzenettel ellátva adnak elő.

Ami mármost mindezeken túllépve a koncert értékét illeti, abban jelentékeny előadói erények és bizonyos nehezen megkerülhető problémák keveredtek egymással. Hogy valami igazán jóval kezdjem: Dinyés Dániel egészen nagyszerű zongorakísérő (sajnos nem találok alkalmasabb szót), koncentráltsága, a szöveg és a zenei folyamat iránti érzékenysége, játékának kifejezőereje és intenzitása véleményem szerint az utóbbi évtizedek nagyon kevés legjobbja közé helyezi őt ebben a szépséges-hálátlan műfajban.

Dinyés Dániel
Dinyés Dániel

Kolonits Klára ugyancsak rendkívül igényes és tudatos művész, de úgy gondom, hogy nem elsődlegesen dalénekes alkat, vagy másképpen fogalmazva: nem elsősorban kamarazenész. Minél régebbi dalokat, minél kisebb és egyszerűbb formákat és hangulatokat tolmácsolt, annál inkább az volt az érzésem, hogy ez a hang és ez a karakter elsősorban kevésbé karcsú vonalakra, nagyobb kitárulkozásokra és fényesebb, csillogóbb, virtuózabb művekre termett, s szövegmondásának enyhe elmosódottsága sem az intimitásnak kedvez. Kolonits ugyanakkor valódi művészi súllyal rendelkezik, csak kifejezőeszközei nem mindig felelnek meg annak a repertoárnak, amelyet ezúttal műsorára tűzött. Általánosítani természetesen nem lehet; az első Mozart-blokkból például kiemelkedett az Abendempfindung letisztult expresszivitása. Az igényesen válogatott Schubert-dalok egyértelműen közelebb állnak Kolonits egyéniségéhez, s bár a Die junge Nonne előadásának nem feltétlenül tett jót a kissé színpadias, drámai éneklésmód, a Du bist die Ruh atmoszférája már varázslatos volt, és igen hangulatosan, hatásosan szólalt meg a blokkot záró Blondel zu Marien.

A szünet után előadott két remekmívű Mendelssohn-dal megint egy lépésnyi közeledést jelentett a művésznő világához, s talán e percek a koncert legemlékezetesebb részletét jelentették. Különösen a Nachtlied lezárása (és zongora-utójátéka) fogta meg a hallgatót. Clara Schumann két dalában elsősorban ismét Dinyés hallatlanul érzékeny és erőteljesen formát játéka lépett előtérbe.

A műsort Mozart két hangversenyáriájának „zongorakivonata” zárta, s itt még inkább a messzeségbe tűnt az eredeti hangzáskép, mint a dalok esetében. Ilyesmit sem tudtunk volna negyedszázadon át elképzelni. Ebben a félig-meddig operai műfajban viszont Kolonits végképp magára talált, koloratúrája, remek technikája, a legszebb színeit a magasságokban megmutató hangja teljes egészében érvényre jutott. Kiváló énekes ő a saját területén.

Vö. Mikes Éva: Stílusváltás 

Szerző: Malina János
Helyszín:  Liszt Ferenc Kulturális Központ, Sopron,  Időpont:  2011. június 24.
Megítélt támogatás: 2 000 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
A fesztivál megrendezésére (2011)