A Capella Savaria koncertje / Soproni Régi Zenei Napok 2011
2011.07.03.

Nem csupán súlyukat tekintve, hanem szerkezetileg is a két vezető magyar zenekarnak – a fesztivál régi, meghatározó résztvevőinek – a hangversenye állt az idei soproni Régi Zenei Napok koncertjeinek középpontjában. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Kalló Zsolt
Kalló Zsolt

Az első „félfesztivál” az Orfeo Zenekar izgalmas Bach–Vivaldi-hangversenyével zárult, a második menet pedig, mintegy lazításképpen, Malcolm Bilson megszokott módon revelatív, ezúttal azonban szokatlanul „multimédiás” előadásával indult június 22-én este. „A kotta megszólaltatása” – leginkább így fordíthatnánk az előadás angol címét, s bármilyen általános volt a téma, Bilson ezúttal sem nyújtott kevesebbet annál, mint amennyit ígért – mégpedig egy e tárgyba vágó DVD-je részleteinek bemutatásával, szabad előadással, hangszeres demonstrációval, kérdezéssel és a hallgatóság aktivizálásával. Amely hallgatóságban ott ültek mind a fesztivál érdemes vagy éppen világhírű vendégei: Simon Standage, Anneke Boeke, Vashegyi György és Szekendy Tamás.

Másnap, 23-án, viszont visszazökkentünk a szokásos koncertfolyamba, és ez a visszazökkenés nagyon is kellemesre sikerült a Capella Savaria, vezetőjük és szólistájuk, Kalló Zsolt, továbbá Bertalan Andrea fuvolaművész jóvoltából. A programban négy Mozart-kompozíció szerepelt, s jóllehet a szombathelyi együttes tavaly éppenséggel Beethoven Hegedűversenyét játszotta koncerten és vette fel hanglemezre, s így a bécsi klasszika világában semmiképpen sem számít tapasztalatlannak, mégis akadt olyan jeles kollégám, aki aggódott amiatt, hogy vajon az alaprepertoár effajta súlyos darabja nem bizonyul-e számukra túlságosan nagy kihívásnak. Igazság szerint nemigen tudom elképzelni, hogy az illető tulajdonképpen mitől is tartott, félelemei mindenesetre egyáltalán nem igazolódtak. De ne szaladjunk az események elébe.

Első számként az üde, háromtételes Serenata notturna (K 239) csendült fel, bátran és szellemesen építve a darab humoros lehetőségeire, melyek a buffo jellegű szólónégyes (két hegedű, mélyhegedű, s gordonka helyett a nagybőgő) megválasztásában is manifesztálódnak, s már a puszta elhelyezkedés – a nagybőgő mögött megbúvó gordonkákkal – is komikus kissé. Ehhez jött az üstdobok – bizonyára szándékkal – kissé merev, rusztikus puhogása, s már meg is született a hamisítatlan osztrák szerenád-hangulat. Ez a mű azért nem afféle falusi muzsikusokra van szabva, mint a híres Dorfmusikanten-Sextett, amint azt a remekül, helyenként szinte dévaj gesztusokkal játszó Kalló, és a karcsú hangzással, de szikrázó energiával játszó zenekar is érzékeltetni tudta.

Epizódként, átvezető funkcióban ritkán játszott egytételes kompozíció következett ezután: a K 315-ös C-dúr Andante fuvolára és zenekarra, Bertalan Andrea szólójával. Különálló lassú versenyműtétel, románc ez a mű, mégpedig mozarti mércével kevéssé jelentős alkotás. A zenekar szempontjából nem képvisel különös kihívást, a szólista számára azonban természetesen jelentős feladat. Bertalan Andrea a rá jellemző igényességgel és finomsággal jártszotta szólamát: játéka választékosan beszédes, érzékenyen tagolt volt, intonációja makulátlan, hangerő szempontjából visszafogott, viszont hangja eszményien tisztán csengő és gömbölyű, s még a harmadik oktávban is mindig puha és kontrollált.

Bertalan Andrea
Bertalan Andrea

Mozart valószínűleg legritkábban hallható hegedűkoncertje, a K 207-es B-dúr hegedűverseny zárta a hangverseny első félidejét, természetesen Kalló Zsolt szólójával. Ha a második tételt nem éreztem igazán érdekfeszítőnek, abban nem feltétlenül az előadók voltak ludasak. Kalló játéka egy-egy pillanatra elhagyta szokásos fegyelmezett medrét, és nyugtalanná-sietőssé, ritkán kissé elnagyolttá is vált, nagyobbára az első tételben. A zárótétel kárpótolt azonban mindenért, pezsdítő volt az első pillanattól az utolsóig, s Kalló is felvillanthatta egyénisége boszorkányos oldalát.

A „nagy” g-moll szimfóniát (K 550) eredeti, klarinétokat nem tartalmazó, manapság ritkábban játszott hangszerelésében adta elő az együttes. A szokásosnál „vékonyabb” fúvós szövet ellenére jelentékenyen változott a zenekar hangzása a második félidőre: érezhetően veszített addigi transzparenciájából, rajzosságából – bár benyomásom szerint ez elsősorban a soproni Liszt-terem akusztikájának, a pódiumot magába foglaló bemélyedés dobozszerűségének, illetve az ebből következő „döngésnek” volt a következménye. A második tétel pontozott anyagában emellett az egész fúvóskar hangzása valamiképp zavarosnak hatott – különösen az ugyanott igen egységesen, plasztikusan játszó hegedűszólamok mellett. Ugyanakkor külön az oboák és külön a fuvolák kifejezetten érzéki szépséggel szólaltak meg, előbbiek például az első, utóbbiak a harmadik tételben.

A nyitótétel feltűnő tulajdonsága volt a hagyományossá vált agogikák szinte teljes mellőzése, a nagyobb artikulációs egységek erőteljes hangsúlyozása – Mozart felől nézve ez mintha inkább a romantika, mint a korábbi korok előadási konvenciói irányába tolta volna az előadást. Ugyanakkor az emfatikus akcentusok mégis inkább a „barokkos” differenciálást, feszültségek és oldások állandó váltakozásán alapuló, „beszédszerű” zenélést szolgálták – mindenesetre a végeredmény egyéni és meglehetősen izgalmas volt. Az Andante minden vontatottságot mellőző, életteli tempójával, a menüett a szenvedélyek magas hőfokával, hasító disszonanciáival ragadott meg. Az Allegro assai zárótétel pedig szökellő irama ellenére sem vált kontrollálatlanná, s a záró pillanatok remek agogikai megmozdulási révén sikerült a lezárás aktusában a mű teljes, rendkívüli súlyát még egyszer nyilvánvalóvá tenni.

Vö. Mikes Évas: Örökzöldek 

Szerző: Malina János
Helyszín:  Liszt Ferenc Kulturális Központ, Sopron,  Időpont:  2011. június 23.
Megítélt támogatás: 2 000 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
A fesztivál megrendezésére (2011)