Ozone featuring Miklós Lukács – This is C’est la vie / BMC
2012.02.12.

Egy félig magyar, félig francia lemez, rajta elektronikus hangzásokban bővelkedő fúziós jazz – cimbalommal. Azt hiszem, ennyi elég is felütésnek. ASZÓDI MÁRK CIKKE.


Az Ozone nevezetű „bilaterális” formációban a jelenkori párizsi jazzélet három felkapott alakja zenél együtt; a szaxofon-fenegyerek Christophe Monniot, Joe Quitzke ütős és Spányi Emil zongorista. Ez utóbbi nem tévedés, hiszen Franciaországban élő hazánkfiáról van szó. Monniot alkotói személyiségrajzához pedig csak annyit, hogy saját hangját olykor effekteken vezeti át, amikor a szaxofon már nem elég neki, továbbá újragondolta Vivaldi Négy évszakját a globális felmelegedést is bekalkulálva. Monniot és Spányi együttműködése koncerten és lemezen egyaránt sokéves múltra tekint vissza, és igencsak gyümölcsözőnek bizonyult. Monniot művészi extravaganciájának és Spányi vibráló tehetségének egymásra találása egy eleddig ismeretlen zenei bájitalt eredményezett ugyanis, amelyet én posztmodern fúziós elektro-free-jazznek mondanék.

Két született dekonstruktőrrel (kevésbé eufemisztikusan fogalmazva: őrülttel) van tehát dolgunk, akik szerteágazó ízléssel bírnak, ódzkodnak a kliséktől, ámde jó barátai az elektronikus hangzásoknak. Fantáziájuk pedig valósággal szárnyal, sőt egyenesen csapong – néha az igazat megvallva nehéz is követni őket. Most például éppen Lukács Miklós cimbalmos-őstehetséggel turbózták fel lemezüket, ami lássuk be, jazzben meglehetősen szokatlan húzás. Különösen, hogy basszusgitár, illetve bőgő híján Lukácsra még speciálisabb feladatok jutnak (bár a mélyeknél a szinti is besegít).  

Rögtön a lemezt nyitó Back Gate-nél elvesztjük a fonalat, igaz, ezt egyáltalán nem bánjuk. A cimbalmon hozott riff - már csak hangkaraktere miatt is – John Cage preparált zongoraszonátáinak egzotikus osztinátóira hajaz, amelyre rátelepül Monniot szellemdús, kifejezetten ironikus freestyle játéka. Majd Lukács virgázik még néhány ízeset, mielőtt az egyre torzabb szintetizátor effektek a végletekig züllesztik a dalt. Aztán vissza a földre, következik a Poinciana (többek közt Bing Crosby és Nat King Cole által híressé tett) klasszikus témájának szórakoztató facsarása, ám az oldott mókázás ellenére végig megmarad a középpont. Spányi viharos zongorajátéka itt szerfelett kifinomult és érzéki.

Egy sejtelmes cimbalom-szaxofon előjáték (Pré-Hymne) után jönnek a Hymne 2 változatos, de eléggé művészkedő, hogy azt ne mondjam, fontoskodó taktusai. Az akár pajzánul is érthető című There's a Place 4 U in Me egy ismét csak kissé hatásvadász módon keretezett profi free-jazz tombolás, az eztán érkező Passion pedig természetesen az örökzöld Tony Murena-keringő bolondítása - melyben számomra az érdektelen és letaglózó részek váltakoznak. Utóbbinak okát is megtalálni vélem: a franciás ízű témafrazírozás olykor némiképp simlisnek hat az amerikai harcmodorra hangolódott jazz fülek számára. Persze létezik európai jazz is, egyéni ízlés kérdése, hogy az „európai” kitétel ez esetben minőségjelző vagy fosztóképző-e.

A címadó tételben aztán ismét zabolázatlanul szabadul el az auditív pokol (bevallom, a kompozíció tételmondatát én nem találtam), ám ezt megint csak egy klasszikus sztenderd, a Sophisticated Lady cseppfolyós verziója rántja vissza a sztratoszférából. Persze nem a szalonzene világába, hisz – gondolom, az elmondottak után ebben már senki nem is kételkedett - Monniot még egy ilyen műfaji közhely apropóján is képes kivetkőzni magából. A korongot záró Qui Neige? (Who Snows?) pedig egy szórakoztató balkán-etno improvizáció sor, természetesen modern fusion közegbe ágyazva. Az egyik kedvencem a lemezről.

Összességében elmondható, hogy az Ozone legújabb anyagán hűha és haha momentumok egyaránt találhatók, ám ettől még a fele sem tréfa. Az efféle szerzemények elsősorban persze színpadra valók, hisz élőben jobban működnek, de a rögtönzésközpontú zenékkel már csak így van ez. Az album egyszerre csigáz fel és késztet a szemöldök összevonására, hisz Monniot és Spányi telis-tele pakolták kísérletekkel, amelyek ugyan nem mindig sülnek el egyformán jól, de az biztos, hogy nem lehet szó nélkül elmenni mellettük. És valami azt súgja, ez is volt a cél.

Szerző: Aszódi Márk
Kiadó:  BMC Records,  Kiadás éve:  2011
Megítélt támogatás: 2 000 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
A BMC Records 2010/2011. évi jazz zenei kiadványainak megjelentetésére (2010)