Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A KÖNYVKIADÁS NEHÉZSÉGEI

Szomory Dezső: A párizsi regény
2011. júl. 2.
A második kötete is megjelent a Kosztolányi-művek kritikai kiadásának a Kalligramnál, és ez a rendkívüli színvonal éles fénybe állítja modern klasszikusaink újabb edícióinak kérdését. Szomory műveinek tervezett összkiadása azonban problematikus vállalkozásnak tűnik. BÁN ZOLTÁN ANDRÁS CIKKE.

Hogy a cél nemes, az nem kérdés. Hogy támogatni kell pénzzel, értő, javító szándékú kritikákkal, szakmai kiegészítésekkel, adatközlésekkel, az sem. Mindamellett a dolog messze nem ilyen egyszerű. Mert már az sem teljesen világos, hogy valóban Szomory Dezső összes műveiről van-e szó, vagy csak egy igen bő, szinte teljes körű válogatásról, amelyet az összegyűjtött művek („Gesammelte Werke”, „Completed Works”) megjelöléssel szoktak útra engedni. (És persze kérdés, mi számít összes műveknek, mi a korpusz ilyenkor. Odaszámítanak-e a „zsengék, töredékek, rögtönzések”? Vagy a levelek? Az egészen alkalmi jellegű újságcikkek, netán az interjúk? Az eleve nem magyarul írt dolgok? A szerző más nyelvből készült, de költők esetében bizonyos fokig a saját műveiknek tekinthető fordításai? Az utóbbiakat pl. a Kosztolányi-összkiadás szerkesztői a korpusz részének tekintik.) 

parizsi

Úgy tűnik, mintha maga a főszerkesztő, a vállalkozás spiritus rectora, Kőbányai János sem lenne teljesen biztos a feladatban.  A széria új kötetében az egyik helyen Szomory Dezső Művei összkiadás-ról szól (kurziválás az eredetiben), ám az utószó a végén a Szomory Dezső Összes Művei megjelölést alkalmazza, ezúttal kurzív nélkül. Magán a köteten a Szomory Dezső Művei felirat olvasható, eszerint akkor mégsem „összkiadás”? Ám a kiadó ambícióiról (és persze gondjairól) világosan beszél Kőbányai János az utószóban: „Ez egy roppant anyag, amit egy Összes Műveknek – ha ezt a célt tűzte ki maga elé, s ezen a címen már létezik is – vállalnia kell.” Igen ám, de mint láttuk, ilyen címen mégsem létezik kiadvány.

De tegyük föl, hogy spirituális alakjában létezik, csak nem ez áll a borítón. Akkor föltehető a kérdés: lehetséges-e szinte egyedül, egy személyben tető alá hozni egy ilyen „roppant anyag” kiadását? A kérdés nem alaptalan, hiszen a könyvek impresszumában csak Kőbányai János nevét olvasni. A filológia szakma, voltaképpen évszázadok által megrögzött saját törvényekkel, bevett szokásokkal, hagyományokkal. Ráadásul szinte soha nem egyéni vállalkozás, manapság, a számítógép korában meg már végképp nem az. Az említett Kosztolányi-kiadás mindegyik kötetét egy legalább öt-hat tagból álló gárda készíti, és ez nem is lehet másként, hiszen nem mindenki érthet mindenhez. (És még ők sem végezhettek hibátlan munkát, amint ez kiderül pl. Buda Attila recenziójából a Holmi 2011. júniusi számában.)

Mondhatná erre valaki, hogy hát a Szomory-kiadás a Múlt és Jövő kiadónál bevallottan nem kritikai kiadás, ezért filológiai céljai szerényebbek, számonkérésük tehát nagyzolás. Ez alapjában véve igaz, de – mint az idézett utószóból is kiolvasható – az ambíciók mégis óriásiak, és ha az ember, látva az eredményeket, nem teljesen bízik meg az eddig e téren nem jeleskedő kiadó filológiai feddhetetlenségében, szakmaiságában, akkor azt igazán nem alaptalanul, netán rosszindulatból teszi. Éppen ellenkezőleg. Hiszen maga is Szomory-rajongó, aki minél jobb szövegállapotú kiadásokban szeretné látni az író műveit. Ráadásul Szomory esetében egészen aggasztó a helyzet, és ezért – akarva-akaratlan – még egy nem kritikai jellegű kiadásnak is magára kell vállalnia perdöntő filológiai döntéseket, ha egy modern értelemben használható, népszerű edíciót kíván asztalra tenni.

Jó példa lehet erre Szomory egyik főműve, a Harry Russel-Dorsan a francia hadszíntérről, mely az 1918-as első kiadás óta nem jelent meg (legutóbb éppen a Múlt és Jövő adta ki 2008-ban), és mindenki tudja, hogy az első kiadás igen megbízhatatlan, mivel – többek közt – soha nem tudni egészen pontosan, hogy a hibák a szerző szándékosan eltorzított helyesírásából, írói önkényéből adódnak, vagy egyszerű elírások, a szedő vagy a szerkesztő beavatkozásai stb. Azaz talán nem is hibák, vagy másként azok. Még kacifántosabbá teszi a szituációt, hogy a regénynek létezik egy folyóiratbeli megjelenése is a Nyugat 1914-15-ös évfolyamaiban, de hogy tovább bonyolódjunk, ott a szöveg a Harry Russel-Dorsan harci levelei címet viseli. Aki végzett már hasonló munkát, tudja, hogy még egy sokat próbált filológusnak is milyen hajmeresztő vállalkozás mindezek kibogarászása. És ez egyedül nem megy.

A párizsi regény esetében sokkal jobban állunk. Az első, 1929-es verzió óta három kiadásban is megjelent, ezek a modern filológia eszközével dolgoztak, minden alkalommal az első kiadás alapján, és a beavatkozások csak a nyilvánvaló tollhibákra, sajtóhibákra korlátozódtak.  A Múlt és Jövő kiadása sem törekedett többre – nagyon helyesen. De akkor miért tett bele újabb sajtóhibákat a szövegbe? És miért döntött úgy, hogy nem nyúl a központozáshoz? Az érv szerint a központozás: „az egyik legfőbb vizuális jellemzője a szövegnek”, és ennek javítása esetén „elvettük volna a mű sajátos, szomory (sic!!) dikcióját, nyelvét szegényítettük volna el.” Világos, ezzel a súlyos döntéssel szinte egy kritikai kiadás feladatát vállalja fel a kiadó, amely bevallottan nem törekszik erre. És nyilvánvaló, hogy – ellentétben a Harry Russel-Dorsannal – ez a döntés nem volt mintegy kikényszerített, a már eddigi jó, modern kiadások feleslegessé tették volna, ráadásul így a szöveg valamiféle köztes állapotba került egyrészt azáltal, hogy belenyúltak az első kiadásba, másrészt hogy nem. Ez öszvér megoldás, annak összes hátrányával. Arról nem is szólva, hogy Szomory központozási kilengései többnyire nem stiláris értékűek, hanem egyszerűen figyelmetlenségből adódó elírások – de ezen, hiszen sok tekintetben ízlés dolga, vagy az esztétikai ítélőerő ügye, már persze lehetne vitatkozni, ám értelmesen majd csak akkor, ha megjelenik egy valóban kritikai kiadás.

Szomory Dezső
Szomory Dezső

A kiadó a függelékben számos korabeli recenziót ad közre, ami tényleg nagyszerű és már korábban is remekül bevált ötlet. De sajnos ezekben is előfordulnak sajtóhibák, a Kőbányai János által jegyzett Utószóban meg valósággal nyüzsögnek az elütések. Nem lehetne alkalmazni egy korrektort? A recenziók közreadásakor azt az elvet követték, hogy nem nyúlnak a szövegbe, és az esetleges tárgyi tévedéseket sem javítják, de szögletes zárójelben azért utalnak rájuk. Vitatható ötlet – hiszen a tájékozatlanabb olvasó nem mindig tudhatja, hogy mire is vonatkozik az intő jel –, ám legyen. De ezt sem sikerült makulátlanul megoldani. A Fábián István által írt, 1930-as kritikában ez szerepel: „le style c’est l’homes” – ami felkiáltójel nélkül maradt, noha Fábián téves helyesírással (franciául voltaképpen értelmezhetetlenül) idézi Buffon egyébként agyoncitált mondatát (bár, ha kukacoskodni akarnánk, azt mondhatnánk: azt sem tudjuk ezer százalékosan, hogy Fábián István idéz-e rosszul, vagy ez csak egy újabb sajtóhiba); a helyes megoldás: le style c’est l’homme.

Magyarán: van egy alapjáraton harsonaszóval üdvözlendő, óriási szellemi jelentőségű vállalkozás (hiszen aligha kérdés, hogy Szomory egyike a XX. század legnagyobb magyar íróinak, akit még a mai kánoncsinálók, vagy legbefolyásosabb irodalmárok is messze a valódi a súlya alatt becsülnek), amely szakmai háttér (irodalomtörténészek, levéltárosok, sajtótörténészek, filológusok hada), valamint az igényes kiadói apparátus (tipográfus, korrektor, kiadói szerkesztő, az idegen nyelvű szövegek lektora, könyvtervező) hiányában a teljes félresiklás előtti állapotban van. Irodalomtörténeti katasztrófa lenne, ha így maradna, vagy legalább ne mutatkozna némi javulás.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek