Krízis trilógia 1. rész: jp.co.de / Krétakör, 12. Prágai Quadriennálé
2011.07.03.

A fenti mondatot a Sárosdi Lilla játszotta anya mondja a Krétakör legújabb akciójához tartozó filmben: a kitalált szereplő nagyon is valós jó tanácsa ez. A prágai helyszínen bolyongva gyorsan kiderül, hogy ez a veszély amúgy nem fenyeget senkit. JÁSZAY TAMÁS ELEMZÉSE.

„Hogyan léphetsz ki a fikcióból? Hol végződik a valóság? Melyikhez tartozunk? Nem akarok több fikciót. A valóságot akarom megőrizni. És mégis tudom, hogy a teljes képet nem kaphatom meg. Nem vagyok benne biztos, hogy mi fikció és mi nem az. Nem vagyok benne biztos, mit érzek, vagy mit remélek.” Ez is idézet, bár nem (biztos, hogy) egy, az előre megírt forgatókönyv szerzőitől, hanem… Kitől is? Egy nézőtől, egy közreműködőtől, egy civiltől, egy kísérlet alanyától? Vagy egyszerűen: egy színésztől? Egyiktől sem, és mégis: mindegyiküktől. Az előző mondatokat átható bizonytalanság nem annyira a recenzens értetlenkedéséből, mint inkább abból az előre megtervezett bizonytalanságból táplálkozik, amely a Krétakör legutóbbi projektjét, pontosabban annak első fejezetét áthatja.

Néhány hónapja még Ravatal volt a munkacíme a ma már – amúgy hasonlóan beszédes és találó elnevezéssel – Krízis trilógiaként futó, három részből, három műfajból, három helyszínből álló gigantikus eseménysorozatnak, melyet a maga teljességében Budapest lakossága élvezhet majd idén október végén a Trafóban (a középső epizódot, Dargay Marcell Hálátlan dögök című operáját a müncheni Bayerische Staatsoperben mutatják be július közepén). Az alábbiakban a Prágai Quadriennáléra időzített első részről számolunk be, a jp.co.de című – miről is? 

Mert megint bajban vagyunk, ezúttal a műfaji meghatározással. A 2008 óta radikális esztétikai profilváltáson keresztülment Krétakör esetében lassan kénytelen hozzászokni ehhez az ember: ahogy ők egy másfél évtizedes sikertörténetet nem megtagadva, de határozottan zárójelbe téve újabb és újabb projektjeiken keresztül tanulják újra az alapoktól a színházcsinálást, úgy az őket követő nézőknek – köztük persze a kritikusoknak – is újra kell alkotniuk azt a fogalmi készletet, amelynek a segítségével beszélni tudnak-tudunk a Krétakör új vállalkozásairól.

Felirat a Rude Pravóban
Felirat a Rude Pravóban
Hagyományos értelemben vett színházi előadásról ugyanis a jp.co.de esetében nem beszélhetünk: ehelyett egyszerre kapunk annál messzebbre tekintő (mert egy – ideig-óráig biztosan – élő közösséget kovácsoló) és a megszokott színházfogalmon bőven innen maradó (kvázi tudományos előadással, fotókiállítással, filmvetítéssel tarkított) élményt. Ha felsoroljuk azokat az elemeket, melyekkel a Prága belvárosától félreeső, egykori kommunista napilap valahai székhelyén, a ma lebontásra váró Rude Právo épületében szembesültünk egy két és fél órás kalandtúra keretében, rögtön világos lesz tétovázásunk oka. 

A hely maga pontosan olyan, amilyennek egy pártlap székházát képzeli az ember, s bár keveset látunk belőle, a lassú, de biztos enyészet mindent elborító jelei poétikus terekre engednek következtetni. Hogy az épület mint szimbolikus helyszín és tér milyen (többlet)jelentésekkel bír, arról nyilván helyi lakosokat kellene faggatni, mindenesetre a választás természetesen nem véletlen, s függetlenül attól, hogy a jp.co.de során a térnek sokkal inkább a fizikai jellemzői lettek fontosak, nem pedig a genius loci, azért a nyomasztó szellemiség kifejti kellő hatását. 

A bejárattól páternoszterrel (!) küldenek fel a hatodik emeletre, ahol tizenkét kinagyított képből álló fotókiállítás fogad. A Krízis trilógia főtémája, a család már itt fókuszba kerül: az egyszerre lenyűgöző és borzongató fotók minuciózus részletességgel felépített kisvilágokat ábrázolnak, melyek mindegyikében az anya-apa-gyerek ideális és boldog képletének szélsőséges torzulását látjuk. Némelyik történetet mesél (mint a nyitott kalitka alatt heverő papagájtetem mellett az „elkövető” lány csúzlit szorító kezét a terasz fapadlójához kalapáccsal szögező apáról készült felvétel), egy másik banális élethelyzetet mutat (a lány fejére kötelekkel erősített tükörben az anya ráérősen sminkeli magát), vagy épp a társadalomnak üzen (mint a tolókocsiban ülő lány két oldalán feszítő elegáns anya és apa, akik arcukat díszes maszkkal eltakarva nem vállalják identitásukat a nézők előtt). A Caravaggio stílusában fogant kortárs manierista alkotások variációk a családon belüli látható és láthatatlan erőszakra. Akinek van gusztusa, ropit és szörpöt is fogyaszthat a terem közepén álló büfépultból. 

A fotókiállításon
A fotókiállításon
A következő stáció: a vetítőteremben a tizennyolc éves fiú (a Fiú), Gát Balázs fragmentumokban elbeszélt történetét látjuk a vásznon, közel fél órában, Fancsikai Péter rendezésében. Az Anya idézett mondata itt hangzik el, meg az is, hogy a fiú szeretne elmenni a depressziós Magyarországról, hogy végre a saját lábára álljon. A saját sors, a felnőtt és értelmes lét tudatos vállalása, a hiteles létezés – Schilling Árpád régi-új projektjeihez kulcsot kínáló fogalmak jelennek meg egy banális élettörténeten keresztül. A helyzet bonyolódik a film után: Hadas Miklós, a Budapesti Corvinus Egyetem szociológia professzora lép az előadói pulpitushoz, hogy egy jól követhető, mégis kissé obskúrus elméletről számoljon be. Huizinga, Durkheim, Bourdieu, Kepler és Fibonacci személye és a bölcsészkarok folyosóin közkézen forgó nézetei jelentik az alapot, ami azonban izgalmassá teszi a dolgot, az mindezek invenciózus összekapcsolása. Világméretű összeesküvés-elmélet kezd körvonalazódni lelki szemeink előtt, melynek kulcsfogalmai a játék, a közösség, az áldozat, a szabadság, a rend, no meg – az előzményekkel összhangban – az énfejlesztés. A JP-code elnevezésű (fiktív?) játékban miniállam épül: tizenkét ember alkotja a közösséget, hogy idővel egyiküket vezetővé emeljék. JP annyit (is) tesz: Jan Palach – a cseh egyetemista a szovjet megszállás ellen önmaga felgyújtásával tiltakozott 1969 januárjában a prágai Vencel téren. Hadas szerint Palach a halála előtt részt vett a játékban, és 2011 júniusában azért gyűltünk össze a Rude Právo épületében, hogy a játék újraalkotásával emlékezzünk rá.

A néző ekkorra már joggal érezheti magát teljesen elveszettnek, pedig a java hátravan: az egykori nyomda gyomrába, egy lenyűgöző méretekkel rendelkező üres csarnokba vezetnek le minket, ahol a földön heverő matracokra kuporodva nézhetjük tovább Balázs történetét a filmvásznon, immáron megspékelve a csarnok bejáratánál minket váró, köztünk kószáló tizenkét önkéntes prágai kalandjaival. Elnézést a hosszú felvezetésért, de a mozaikkockák is csak ekkor kezdenek összekapcsolódni, s hirtelen mintha értelmet nyernének az eddig egymástól független részletek.

Önkéntesek a Rude Právo csarnokában
Önkéntesek a Rude Právo csarnokában
A valódi főszereplőkkel (?), a Krétakör felhívására a világ minden pontjáról jelentkező fiatal önkéntesekkel – köztük építésszel, szociológussal, tolmáccsal vagy épp gyógyszerésszel – ugyanis elhúzódó szociológiai, pszichológiai és persze színházi kísérletet hajtott végre Prágában Schilling Árpád, valamint a résztvevők itteni létezését dokumentáló filmes stábot is vezető Fancsikai Péter. ’We are just Guinea pigs’ – olvassuk a piros festékkel felfestett (ön)ironikus kijelentést a kísérletinyúl-létről a csarnok falán. A Rude Právo szomorú épülettömbjébe június 10-én költözött be, majd közel két hétig együtt élt a tizenkét idegen, hogy aztán június 22-24. között összesen kilenc alkalommal, több mint ezer embernek megmutassa, hogy… Mit is?

Mielőtt erre a csak látszólag együgyű kérdésre megpróbálunk válaszolni, összegezzük az eddigieket: rigorózusan kidolgozott, mégis sokféle gondolati úton megközelíthető elméleti körítést kapunk, hogy aztán legvégül belépést nyerjünk a laboratóriumba, ahol a teóriák a gyakorlatban is kipróbálásra kerültek. A bizarr „próbafolyamatot” fürkész kamerák örökítették meg a voyeur szerepre ítélt nézők nagy örömére. Az addig gondosan körültekintő megtervezettség és kiszámítottság a földfelszín alatti csarnok kapujában hirtelen érvényét veszítette, hiszen az egymást nem ismerő, eltérő habitusú és gondolkodású alanyok sokféleségükkel magát a véletlent, a kiszámíthatatlanságot, a megjósolhatatlanságot képviselik, vagyis mindazon fogalmakat, amelyek Schillinget és megfiatalodott stábját 2008-as váltásuk óta izgatják. Korábbi projektjeikben (például a szintén a családi narratívából dolgozó A szabadulóművész apológiájában) még voltak valódi színészek, itt viszont már kizárólag civileket látunk, akiknek az együtt töltött két hétben létre kell hozni valamit; egy/a műalkotást, amit aztán a vendégségbe meghívott, több mint ezer (fizető)néző is élvezhet. Utaltunk már korábban a néző szükségszerű (újra)tanítási folyamatára, s a jp.co.de-re adott első fanyalgó reakciók is innen nézve válnak érthetővé: a közönség ugyanis nem kap kézhez semmilyen jól csomagolt üzenetet, így nem valószínű, hogy többnek/másnak érzi magát az épületben töltött órák után, s azt sem hinném, hogy katarzist élne át – hogy csak a klasszikus színházfogalom elvárásai közül idézzünk néhányat. 

Ehelyett egy közösség születésének szigorúan moderált folyamatát (vagy hogy pontosak legyünk: e folyamat filmre vett és összevágott részleteit) nézzük. Sőt, mivel a kísérlet résztvevői nem fehéregerek vagy tengerimalacok, hanem felnőtt emberek, ezért faggathatjuk, kérdezgethetjük is őket, sőt a projekt internetes honlapján vezetett bloghoz – amelyből a jelen cikk nyitó mondatait idéztük – saját megjegyzéseinket is hozzáfűzhetjük. Újabb határátlépés: a néző nem szokott kommunikálni azzal, akit a színpadon néz, de hát gyorsan kiderül, hogy itt se színpad, se néző, se színész nincs a közelben, vagyis az összes játékszabályt újra kell írnunk.

Schilling Árpád és a filmes stáb. Fotók: Tóth Ridovics Máté (A képek forrása: Krétakör)
Schilling Árpád és a filmes stáb. Fotó: Tóth Ridovics Máté (A képek forrása: Krétakör)
Tizenkét nap tehát az élet az önkénteseknek, s ez idő alatt előzetes megfontolásaik ellenére – nem meglepő módon – valóban modellálják egy tetszőleges emberi közösség minden lényeges és lehetséges viszonyát. A kísérletnek a filmen többnyire láthatatlan vezetői feladatokat adnak nekik, amelyeket a látszólag nem túl szigorú napirendbe beépítve meg kell oldaniuk. Meg kell például találniuk a projekt tizenkettedik résztvevőjét, aki bárki lehet, aki hajlandó részt venni a játékban. Alig három óra (!) keresgélés után megtalálják a tökéletes alanyt a biciklijével és gitárjával a világot járó Christian személyében, aki azonban a kísérlet vége, azaz a nézőknek a lakóterükbe való beengedése előtt néhány nappal váratlanul (?) lelép, mert – búcsúlevele tanúsága szerint – manipulálva érezte magát, illetve kezdett paranoiássá válni… 

A jp.co.de olyan, sokat hangoztatott, ma avultnak ható fogalmakról ad számot a gyakorlatban, mint amilyen a közösség, az együttműködés, a türelem vagy az erkölcs. Vagy mint például a forradalom: az egy térbe összezárt ismeretleneket jellemző kezdeti kölcsönös udvariaskodás gyorsan elmúlik, kialakulnak a fölé-alárendeltségi relációk, s végül a csapatnak parancsokat osztogató Gát Balázs trónfosztására is sor kerül. A közösségnek ugyanis ekkor már új vezetője van: a rátermett és rokonszenves osztrák fiú, Simon, akit a közösség „demokratikusan választott” meg, elmozdítva a felülről rákényszerített, „ajándékba kapott” akarnokot. Valahogy így zajlik az élet egy felnőtt, gondolkodó, egyszóval: normális társadalomban, Schilling pedig okosan szervezett ön- és köz(össég)ismereti tréningjében nem tesz mást, mint szembesít mindezzel. A választás a miénk. 
 
Cím:  Krízis trilógia 1. rész: jp.co.de,  Helyszín:  Prága,  Időpont:  2011. június 22-24.