Szinte biztos, hogy ha „táncszínházi” produkcióban nem is, de filmen előbb – vagy csak utóbb – valaki majd történetbe szedi és elmeséli, mivé levénk a XXI. század reggelén, mi, a kondér mellett ülők: kanalazók és tunkolók, kenyérhajat rágók, fotoszintetizálók, vagy hordón agitálók. Talán szentelődik egy fejezet a RAM Colosseum látványszínháznak, és az azt örömmel üzemeltető Experidance társulatnak is mint kiemelt támogatottnak, az alternatív (!) szcénán, vagyis a hatos kategórián belül. A kis – vagy nagy – költségvetésű film hamar felkerül majd a hálóra, csakúgy, mint az esetlegesen alapjául szolgáló kisregény vagy nagyeposz, s a lelkes kultúrabarátok lekalózkodják őket, még mielőtt a szerzők összekuporgathatnának szellemi „produktumukból” egy újabb bográcsozásra valót. Így ab ovo.
 Jelenetek az előadásból |
Majd folytatva, in medias res. Ha nem Ifj. Zsuráfszky Zoltán és Szabó Dániel csapja a térdét, dobja a lábát az égbe, akkor még mindig ott dübörög az Új Magyar Táncszínház Új Világ című produkciójának többi férfitáncosa, hogy megsejdítsünk valamit abból, miért is jó néptáncot nézni-táncolni, és miért jobb, mint parasztvakító „hungarikummal”, profitorientált „folk-szteppel” hűteni magunkat a nyári nagy melegben, a RAM Colosseumban. Még akkor is, ha a cigányfiú történeteként aposztrofált táncmű egyáltalán nem annyira közérthető, mint azt a beharangozó ígéri.
Nem mintha olyan nagyon szofisztikált anyagot vinnének a néző elé; a „táncszínház” műfaji megjelölésű színpadi show nem tudhat magáénak semmiféle „megfogható” cselekményt. Tagadhatatlanul felsejlik egy történetszál: a magyar és a cigány fiú barátsága, elválásuknak, majd újbóli összetalálkozásuknak break-tánccal, tangóval kikövezett útja, melyet osztott vásznas vetítéssel, erdők-mezők-országutak képeivel meg is támogat a rendező, de a jobb-gyengébb táncjelenetek nem alkotnak szétszakíthatatlan dramaturgiai láncot. Eleve fura egy találmány ez a magyar „táncszínház” műfaj, az Új Világra meg nem is igen alkalmazható, kár lenne hát beletuszkolni. Nem szégyen, ha valaki showműsort csinál, be lehet vállalni még akkor is, ha a hol a Mátrix-szal rokonkodó, hol a stroboszkópos diszkó-parti képzetét keltő táncprodukció még mindig fele annyira sem lélek-ölt és buta, mint a hasonszőrű, jól hangzó ideákat (új országimázs, magyar kultúrkincs újszerű felhasználása stb.) megfogalmazó pályatársa(i).
Minden kommerszsége és ingerszegénysége ellenére is tetten érhető rajta ugyanis valamiféle kreatív útkeresés. Persze, erre nem a lányok hosszú, sötét parókája és stílustalan pink selyemruhája a legjobb bizonyíték, nem is az első felvonásban túlstilizált, felhúzós robotbabaként betipegő apa-anya-kislány trió. De például épp ez utóbbi jelenet más „szövegkörnyezetben” akár még működhetne is. Ez lehet az oka, hogy többször is az volt az érzésem, hogy a koreográfust, Ifj. Zsuráfszky Zoltánt dróton rángatja a folklór, a kortárstánc és a show. A folklór a mozgásanyagánál, a kortárs (talán) a szellemiségénél, a show a pénztárcájánál fogva. Ez utóbbi mindenképp ismert zeneszámokat követel mind klasszikusabb, mind „parti-vonalon”, így többek közt elhangzik az Endelesi, az Indulj el egy úton remixe és a Disko Partizani is. Vagyis a zenei kínálat sem épp fantáziadús.
Az egyetlen, ami reményre ad okot – nem csupán a vélt-valós nézői ízlés kiszolgálására, sokkal inkább a saját, megalkuvásmentes és igazi művészi hang megtalálására vonatkozóan -, az a fiatal táncosokból áradó derű. A derű mellé azonban elkélne egy jó dramaturg, aki a történet folytonosságát és a darab „esztétikai megemelését” egyébbel is képes megteremteni, mint a kezdő képben bemutatott, majd a későbbi jelenetekben többször felbukkanó, jelképes piros kocsikerékkel. Felesleges annak bizonygatása is, hogy Szabó Dániel nemcsak nagyszerű táncos, de hajlékony és tág; koreográfusi modorosság a spárgák és hasonló táncosi erődemonstrációk céltalan használata. S talán a legzavaróbb: a férfi- és nőtáncosok választott műfajbéli tánctudásában, pontosabban stílusismeretében megfigyelhető különbség. A férfiak nagyszerűen beszélik a néptánc, a cigánytánc nyelvét, ízeit, a nők közt azonban talán egy, ha akad, akinek testén-lábán ez nem hat idegenül. A fiatal, idén vagy a közelmúltban végzett növendékeknek még sokat kell tanulniuk, hogy – és most elnézést kérek a pátoszért – a szívükben lobogjon a tűz, már ha emlékezeteset akarnak nyújtani ebben a „modern néptánc” (folkshow) műfajban, s a siker fokmérőjének nem a jegyeladási mutatókat és a marketingmájerek összeügyeskedte külföldi fellépések számát választják, hanem az állhatatos, meg nem alkuvó művészi munkát. Igaz, az utóbbi a göröngyösebb út. És nem is túl kifizetődő.
 Fotó: Puskel Zsolt – PORT.hu |
A Román Sándor vezette Experidance meghatározó alakja, Vári Bertalan 2008-ban alapította meg az előbbivel az összetéveszthetőségig hasonló nevet használó Presidance-t. Idegen hangzású csapatnévvel ugyan, de a magyar hagyományok (modern elemekkel való) őrzése mellett zászlót bontó társulat egy része – köztük az alapító Vári Bertalan is – 2010-ben jobbnak látta az új útra lépést. A maradók Új Magyar Táncszínház néven folytatták/folytatják a munkát. A társulat vezetője a számos kortárs produkcióból ismerős Baranyai Balázs (Frenák Pál Társulat, PR-Evolution), Nagy Tamás (Presidance) a produkciós vezető, művészeti vezető és koreográfus Zsuráfszky Zoltán György (Állami Népi Együttes).