Azaz: ha már elmúltunk hat évesek, bele tudjuk-e élni magunkat egy autórobot sorsába, különösen úgy, ha a mesemondó szerepére Michael Bay jelentkezik? Nem kell sznobnak lenni ahhoz, hogy Bay munkássága ne hagyjon különösebben mély nyomot az emberben – leszámítva azokat, akik általában keveslik az egy akciójeleneten belüli robbantások számát. Előrebocsátható, hogy a Transformers-széria harmadik része, amely fölött Steven Spielberg mellett kreatív producerként és rendezőként bábáskodott a hollywoodi iparos, sem kivételként fogja erősíteni a szabályt.
Michael Bay neve és a filmszéria elválaszthatatlanul forrt össze úgy, hogy igazi csalódást nem tud okozni a végeredmény, amennyiben elvárási horizontunkat jóval az átlag alá helyezzük. Ez köszönhető annak is, hogy a filmek kreatív stábjának könnyű dolga volt: mivel a Transformers-mítosz meglehetősen marginális helyet foglal el az ikonikus, gyerekkorokat meghatározó populáris termékek sorában, nem nyomta a vállukat olyan elváráshalmaz, amilyennel mondjuk a Batman– vagy Pókember-filmek alkotóinak kell számolniuk.
 Jelenet a filmből |
A recept egyszerű, és eddig már három filmet elvitt: mivel egy autóból robottá alakuló lénnyel viszonylag nehéz azonosulni – egyébként mégis sikerült megoldani, hogy empátiára emlékeztető valamit érezzünk a különös űrbéli jövevények iránt –, ezért a hús-vér emberszereplőkre vár ez a feladat. Shia LaBeouf pedig az esetlen hőstípust képviselő figurájával képes megteremteni ezt a légkört: a Sam Witwicky névre keresztelt karakter az első részben gimnazistaként, a másodikban egyetemistaként mentette meg az autórobotok segítségével a világot az ősi ellenségnek számító, szintén alakváltó robotokkal, az Álcákkal szemben, ezúttal – szintén egy sokak által jól ismert szituációban – mint friss diplomás álláskereső vállalkozik ugyanerre a feladatra. A tét most az, hogy a Holdon elásott robothadsereg (amelynek a segítségével rabszolgasorba tudja kényszeríteni az emberiséget) az Álcák vezérének, Megatronnak az irányítása alá kerül-e. A határozottan szórakoztató képleten ezúttal sem kellett változtatni: elnagyolt, karikírozott figurák, a tömény, CGI segítségével megrajzolt, sokszor követhetetlen akciókat váltó, humoros, burleszket idéző jelenetek, no meg világsztárok és színészóriások mellékszerepekben: az állandó szereplő John Torturro mellett az első rész Jon Voight-ja után ezúttal John Malkovich és Francis McDormand a beugró.
 A képek forrása: PORT.hu |
A megfilmesített Transformers saga igazi tanulságul azoknak a régi rajongóknak szolgál, akik német nyelvtudás híján, annak idején az RTL-en, a japán-amerikai koprodukcióban készült rajzfilmsorozat formájában voltak kénytelenek követni kedvenc játékaik történetét. Legalább most kiderül, hogy az emberi faj és a titokzatos, űrben keringő, cyber-életet adó kocka teremtményeinek történelme régóta összefonódott, és nemcsak az számít Transformers-nek, aki autóvá képes alakulni. A sikerorientált alkotógárda, miközben a bevételek tekintetében semmit sem akart a véletlenre bízni, útközben elfelejtkezett célközönségéről, éppolyan lehetetlen hibridet létrehozva ezzel, mint a címszereplő autórobotok. Az alkotók kompromisszumot kötöttek önmagukkal: nem döntik el, hogy voltaképpen kiknek készítették filmjüket. A valaha volt rajongóknak – amellett, hogy a Transformers-embléma láttán nosztalgiázni támad kedvük – a kivitelezés túl gyermeteg, az éppen felcseperedők viszont nehezen tudnak azonosulni a történettel, egy serdülőt pedig teljességgel hidegen hagy Optimus vezérrobot és csapatának kálváriája. A helyzetet nagyban menti a sokszor humoros tálalás, az olyan mondatok viszont, mint például a „csak egy maradhat” – miközben épp lassított felvételt látunk a robot-óriások küzdelméről – túl komolyan hangoznak el ahhoz, hogy iróniának vegyük.
Azt kell gondolnunk tehát, hogy az alkotók szinte már-már direkt, mérnöki pontossággal hagyták ki a ziccereket: a japán animék világát idéző apokalipszis utáni robotharc átélhető, eredeti bemutatása, az ember-gép barátságot szemléltető Sam és autórobotjának a kapcsolata, kibernetizálódó korunk finom kritikája nem kerül kellő kibontásra. A mitikus alaphangulatot megteremtő morózus mesélő hang ugyan tartogat instant meglepetéseket: mintha Kubrick 2001 Űrodüsszeiájának teremtésmítoszát tálalnák elő. Ott a Holdon fellelhető obeliszk a technika feletti uralmával lelki-spirituális zavart okoz, a Transformersben az ugyanott felfedezett szerkezet látványos akciójeleneteket idéz elő. Szélyes Imre a robot-fővezér Optimus magyar hangjaként viszont telitalálat, de ez a választás már nem Hollywood érdeme.