Kembe Sorel-Arthur: Gulyásleves négercsókkal
2011.11.27.

A kedves kongói-magyar celeb életrajzi regénye sokat ígér, de nagyon-nagyon keveset ad. Noha ez nem szokásunk, ezúttal mégiscsak hiányolnunk kell a szellemírót a szöveg mögül. ZANIN ÉVA KRITIKÁJA.

A szellemíró, vagy ghostwriter, az írást mesterség szinten űző személy, aki általában egy-egy celeb, politikus és/vagy politikusfeleség vagy más híresség saját néven kiadott könyvének szövegét írja meg. Azaz tudatosan és nagy műgonddal ír valaki másnak a bőrébe bújva, és előre megfontolt szándékkal, illetve nyomós anyagi érvek súlya alatt mond le saját szerzői nevéről. Vannak a szellemírásnak kevésbé titokba burkolózó szakmunkásai is, például olyan kiváló publicisták, újságírók, akik egy-egy híresség életrajzi kötetének összeállításában segédkeznek. Ilyenkor az illető mint társszerző jelenik meg a borítón, ahogyan például a zseniális és birkatürelmű James Fox, Keith Richards Life című életrajzi kötetének társszerzője. 

A társszerzőség persze az ő esetükben jóval több, hiszen az újságírónak nem csupán az volt a feladata, hogy az izgága, nehezen nyugvó alanyt leültesse, és egy megadott témában és időintervallumon belül beszéltesse, hanem az is, hogy a híresség szedett-vedett, csapongó memoárját azután olyan, a homogénhez közelítő struktúrába rendezze, amely az illető sztár hangján szólal meg és végig az ő stílusában beszél olvasójához. Egy egészen más zsáner képviseletében, de itthon talán Havas Henrik riport-kötetei jelenthetnek hasonló példát, annyi különbséggel, hogy itt a saját hang elvitathatatlanul, valahogyan mindig Havasé marad. 

Kembe Sorel-Artur életrajzi kötetét ő maga írta, elejétől-végig, az első betűtől az utolsóig, de természetesen rendelkezésére állt némi kiadói segítség is. Ezért a szerző csakis hálával tartozhat, hiszen az érezhetően precíz szándékokat sejtető szerkesztői kéznek köszönhetően az életrajzi szöveg kronológiailag szépen követhető maradt. Fájóan nehezíti az olvasást azonban az időrendi egységeken belüli extra tagolás, amellyel a szöveg a tényleges történetmesélésre, majd egy különálló, tanulságlevonós szövegrészre tagolódik. Ettől az olvasás igencsak nehézkessé és didaktikussá válik, miközben a téma gazdagsága és az életrajzból kibontakozó problematika sokoldalúan árnyalható irányai ezt nem tennék különösebben szükségessé.

Azzal azonban, hogy a szerző/szerkesztő az életrajzi történetmesélést az egységesen Tehát a lényeg... című fejezetekkel egyfajta summázónak szánt, ám mégis okoskodóra sikeredett, moralizáló tanmesévé redukálja, tulajdonképpen mindent kilúgoz a szövegből, amit bele szeretett volna írni. A kongói diák hetvenes évekbeli Budapestre településének története és ennek kulturális vonatkozásai például tipikusan olyan pont, ahol számtalan lehetőség van arra, hogy az elbeszélő magába a szövegbe ágyazva árnyalja a szituációkat. Ezt Sorel nagyrészt meg is teszi, hiszen kellemesen és könnyedén olvasható hangnemben, kedves iróniával ecseteli, ahogyan az ifjú kongói diák szembesül a sápadtarcú magyar honpolgár változatos fricskáival, előítéleteivel és nem ritka megvetésével. Teljesen felesleges ezek után a Tehát a lényeg... című rész beiktatása, ahol az előbb elmesélt történeteket analitikus és moralizáló kontextusba helyezve, szájbarágósan kapjuk vissza.

„Arra gondoltam - írja -, hogy szeretnék egy olyan könyvet írni, ami valahogy úgy működik, mint egy tanmese. Hogy ezt mégis hogy gondolom? Hát úgy, hogy miután kitárgyaltuk S és családja életének egy bizonyos szakaszát, megpróbálok a történtekből néhány tanulságot is levonni. Vagy ha nem is feltétlenül tanulságot, legalább felteszek bizonyos megválaszolandó kérdéseket, amit (sic!) sem én, sem pedig S vagy a szülei nem tudtak eddig megválaszolni. Számukra fontos dolgokról beszélek. De remélem, hogy ezek nem csak számukra fontosak.” (31.o.)

A nemes szándék azonban sajnálatos módon a fonákjára fordul, hiszen éppen a hasonló summázások viszik el egy olyan erőltetett irányba a történetmesélést, amely a regényt a legizgalmasabb kontextusától fosztja meg. Így tehát a Gulyásleves négercsókkal „csupán” egy celeb életrajza marad, amely még élvezhető is lehetne, de az erőszakos elbeszélői hang tesz arról, hogy ne legyen könnyű dolgunk. 

Pedig a benne foglalt problematika valóban izgalmas, aktuális és nagyon is tárgyalandó. Nemigen született még ugyanis magyar nyelven olyan kötet, amely a posztkoloniális Afrika és a szoftszocializmus közepén dagonyázó Közép-Európa ennyire metsző találkozásáról adna hírt. A téma és a megélt élethelyzetek egyaránt olyan szempontokat hoznak felszínre, amelyeket egy szakavatott, vagyis az írói mesterséghez értő, literátus ember kiváló minőségű, sőt a magas irodalommal kokettáló bestsellerré tudott volna építeni. Sajnos azonban úgy tűnik, hogy a sokoldalú megnyilvánulási formákra és ezeken keresztül a minél szélesebb körű médialáthatóságra törekvő szerző túlságosan is ragaszkodott ahhoz az elvhez, hogy önéletrajzot az ember csakis önmaga írhat.

Sovány vigasz, de legalább a professzionális és sokat ígérő borítófotó nem a mosókonyhában készült, hanem egy profi stúdióban, szakértő stylinggal.

Szerző: Zanin Éva
Kiadó:  Nyitott Könyvműhely,  Kiadás éve:  2011,  Terjedelem:  220 oldal,  Ár:  2990 Ft,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott