Tavaly októberben a Belgák Fesztiváljának első kiadásáról szóló beszámolómban azt írtam, hogy az itt fellépő amatőr színházi társulatok munkáiban az a közös, hogy nincs bennük semmi közös. Ez látszólag továbbra is így van, hiszen – itt ismétlés következik – azok kapnak fellépési lehetőséget a Bakelit Multi Art Center kiesnek éppen nem, ugyanakkor a belvárostól távolinak mondható falai között, akik más fesztiválokon ilyen-olyan okokból nem vettek-vehettek részt. És még mielőtt valaki arra gondolna, hogy akkor ez amolyan „futottak még” jellegű, belterjes összejövetel, ki kell, hogy ábrándítsam: ahogy tavaly, úgy idén is bukkantam itt igényes, minőségi produkciókra, melyek önhibájukon kívül maradnak rejtve a szélesebb közönség elől. 

Ez utóbbi egyébként gyakorlatilag a Bakelitben sem változott: a csak a harmadik, záró napon kissé megugró látogatottság tán összefügg az évad végi vakációhangulattal is, de bármi is legyen a valódi ok, a fizető közönség ritkásan jelenlévő tagjai mellett hiányoltam a nézőterekről az éppen nem játszó társulatokat is. (Persze, tudom: ez is pénz, pénz és pénz kérdése, hiszen a vidéki, sőt idén először határon túli színtársulatokkal is büszkélkedő összejövetel szervezői nem tudtak biztosítani három napnyi kosztot-kvártélyt a sokszor nagy létszámú csapatoknak.) A kétszemélyes zsűri – Tóth Zsuzsanna színházpedagógus, a Magyar Művelődési Intézet szakreferense és jómagam – feladata a látottak elemzése és értékelése volt. 

Hamis dilemma

Mit várok el egy ennyire rugalmas keretekkel rendelkező – évtizedek óta működő, műkedvelő felnőttekből álló csapatot szakközépiskolás diákokkal, jegyzett alternatív színházi csapatot fogyatékos társulattal egymás mellé sodró – fesztiváltól? Egyetlen dolgot: a fellépő csapatok lepjenek meg – hogy ez sikerült, az a már említett, a látottakat egymáshoz kapcsoló közös szálnak is köszönhető. Az előadások közül ugyanis idén jó néhány epikus anyagból indult ki, s az elvétve feltűnő, eleve színpadra írt szövegeket felhasználó produkciók is messzire rugaszkodtak az eredeti művek alapvetésétől. A játszók tiszteletlenül viszonyultak tehát a klasszikusokhoz, ami egyfelől kifejezetten jót tett a kanonizált szövegeknek, másfelől azonban óriási terheket rótt az alkotókra, melyekkel nem mindig sikerült megbirkózniuk.

Ott van például a Radikális Szabadidő Színház ambiciózus vállalkozása, a Molière-t átíró Mizantróp, avagy menni vagy maradni… című előadás. Formanek Csaba rendezése a bezárásra ítélt Tűzraktér körüli rendezetlen helyzetre kívánt rárímelni, ehelyett azonban csapata tagjai lelkesen, ám korántsem egységes színvonalon „pusztán” eljátszották az embergyűlölő históriáját. A meghökkentő dramaturgiai beavatkozások (mint például az Arsinoé és Célimène közé fikcionált erotikus szál, vagy az elkeveredett levelek körüli bizonytalanság feloldása) mintha kiigazítanák az eredeti művet, ám ezeknél erősebb élmény marad a játszók teremtette világ hibái ellenére is következetes és rokonszenves felépítése. 

Fejlődéstan

Hasonló erényekkel – ugyanakkor igényesebb, az apró részleteket sem elkenő kivitelezéssel – büszkélkedhet a García Lorca két művéből összeollózott Hamis dilemma című előadás (rendező: Jancsó Sarolta). A Théba Társulat produkciójában a Don Cristóbal és Donna Rosita, továbbá a Don Perlimplin és Belisa szerelméről szóló szövegek flottul kapcsolódnak össze egymással, köszönhetően a markáns – olykor tán túlhangsúlyozott – vizuális és akusztikus színpadi világnak is. A teatralizált enyelgések közben a színházcsinálás hogyanján is töprengenek az előadás első negyed órájában nagy csinnadrattával a vásári komédiából színre lépő tipikus figurák, hogy később átengedjék a terepet egy vállaltan szentimentális, kellő iróniával kezelt históriának.

Hazai színházakban gyakran az a benyomásom, hogy az alkotók még mindig foggal-körömmel ragaszkodnak a szöveghez, miközben oly sok egyéb kifejezési eszköz is a rendelkezésükre áll. Ezért is tartom jellemzőnek, hogy a Belgák Fesztiválján két középiskolás diákcsapat kísérletezett a textus teljes elhagyásával, illetve a szöveg új fénytörésbe helyezésével, ezúttal a bábjáték formanyelvén keresztül. A Fejlődéstan című mozgásszínházi előadásnak (rendező-koreográfus: Mezei Gábor) nincs megérthető, elmesélhető története, inkább átérezhető történetei vannak: nőkről és férfiakról, szerelemről és szenvedélyről, lehetséges és valós emberi viszonyokról. A Vörösmarty Mihály Gimnázium előadása szolid koncepció mentén épül: a csapat összeszokottsága és fegyelmezettsége a váratlan helyzeteken is átsegíti a játszókat. Ugyanez lehet az erőssége a pécsi Müszi-A-Team előadásának, az Ádám és Éva a városból jönnek címűnek is – ha majd elkészül. Tóth L. Hajni rendező Háy János-szöveghez nyúlt (a csapat történetében nem először): A házasságon innen és túl néhány jelenete elevenedik meg, de úgy, hogy ezekre rákopírozódik az első emberpár invenciózusan elmesélt, bábnyelvre fordított története. Kész előadásról egyelőre nem, helyzetgyakorlatok figyelemre méltó soráról inkább lehet egyelőre beszélni. 

Egy lemur vallomásai

Egyszerűségével tüntetett két, egyaránt prózai alapokkal rendelkező előadás. Horváth Gergely ötven percen keresztül mondja fáradhatatlanul – és ami ennél nagyobb dolog: a nézői figyelmet szinte mindvégig megtartó módon – Garaczi László remek szövegét: a színész a Mintha élnél című regényből kiindulva a rendező Czinki Ferenccel közösen hozta létre az Egy lemur vallomásai címmel játszott monológot. Mert nem annyira monodráma ez, mint inkább egy élénk színekkel megfestett körkép egy letűnt, de azért még mindig velünk lélegző korról, a húsz, harminc, negyven évvel ezelőtti kicsi és savanyú Magyarországról. Más okokból vakmerő vállalás a Mozaik Színkör Az utolsó vonat című előadása. A tavaly a Szép Ernő Májusával elkápráztató kis csapat hasonló modorban folytatta, ezúttal egy Örkény-novellát „dramatizálva”. Idézőjel kívánkozik ide, mivel „csupán” a szűkszavú novella tőmondatait pakolták egymás után, jócskán megnehezítve, ám meglepő módon nem ellehetetlenítve a két főszereplő – a megint kiváló, apró rezzenésekből szerepívet építő Bognár Anita és az eszköztelen játékával figyelmet követelő Prezenszki Attila – dolgát. A már-már minimalista szövegre és a lehető legegyszerűbb színpadi létezésre fordított figyelem (rendező: Válik István) eredménye megkapó, ugyanakkor félő, hogy a választott játékmód modorossággá erodálódik idővel.

Az utolsó vonat (Fotók: Kővágó Nagy Imre)

Ahogy a fesztivál fődíjas előadása, a Szophoklészból kiinduló, ám tőle fényévnyi távolságra eljutó Játsszunk Oidipuszt!!! esetében is hasonló a helyzet: jellemzően olyan ötletáradat működteti a Laboratorium Animae sodró lendületű produkcióját, ami sokadik alkalommal könnyen unalmassá válhat. Egyelőre azonban szó sincs erről, hiszen Sardar Tagirovsky rendezése – ami az előadást követő megbeszélésen elhangzottak alapján talán inkább meghatározható lenne közös, társulati alkotásként – úgy meséli el Oidipusz mítoszát, hogy egyáltalán nem akarja azt elmondani. Sőt, az előadás első felében úgy tűnik, valójában semmit sem akar elmesélni: Hajagos Mihály terjedelmes, a jópofától az idegesítőig terjedő magánszáma spontánnak tűnik, ám gondosan megszerkesztett szöveg, amiben az idétlen ki- és beszólások mellett még Brechtnek is jut hely. A precízen kidolgozott blődli azután össz-társulati szinten folytatódik, hogy az előadás második felében egyre ritkuljanak (de azért sose fogyjanak el teljesen) a gegek, és hogy közben minden ezzel szembemenő törekvés ellenére és miatt, szinte „észrevétlenül” megtörténjen a dráma. Mert a mítosz és a kibeszélő show, a karneváli hangulat és a véres tragédia, a nevetés és a könnyek pontosan ilyen közel vannak egymáshoz.