Sajnos nem így történt, így fordulhatott elő az, hogy az újvidéki rádiós publicista, Böndör Pál, az idei könyvhéten megjelenhetett első ún. regényével. A szöveg azonban egyetlen pillanatra sem áll össze regénnyé, de még jobban sikerült esszévé vagy publicisztikává sem. Hogy mégis miért vettük kézbe, ha azután keserves kínlódások közepette sikerült csak újra letenni? Mert előfeltevéseink voltak. Szép, biztató elvárásaink, melyekben egyenként csalatkoznunk kellett.

Első tévedésünk az volt, hogy elhittük a szöveget beharangozó anyagnak, és később a fülszövegnek is, hogy a kötet az ezredforduló környéki Újvidékről szól majd. Az is érdekelt minket, hogy hogyan festhet egy, „a valóságot detektorszerűen letapogató, emberi érzésekkel teli regényfolyam egy végeláthatatlan válság keserű újraírása.” (idézet a fülszövegből – Z.É.) Annál is inkább, mivel az ezredforduló után, különösen az elmúlt években lábrakapott délvidéki magyar és délszláv próza számos kiváló alkotása foglalkozik a véres és dekadens huszadik század végi, dezintegrálódni és háborús övezetként létezni kényszerült régió balkáni életérzésének valamilyen irányú megfogalmazásával. A tematika és az eddig megjelent izgalmas kötetek mind azt mutatják, hogy a közelmúlttal való irodalmi szembenézés eszköztára egy egészen páratlan és gazdag irodalmi hagyománytörténést valósít meg, amit akár a huszadik század közepén megszülető német regényirodalomhoz is hasonlíthatnánk – de nyilvánvaló különbségeik okán természetesen nem tesszük.

Alapvető tévedésünk tehát abból fakadt, hogy elhittük a fülszövegnek, hogy a kötet olyan városregény lehet majd, amilyen mondjuk Igor Stiks Illés próféta széke című regénye, vagy egy olyan kulturális lenyomat és magán-útkeresés regénye, amilyen például Szakmány György Apu nem megy sehová című kötete. Másik hibánk, hogy a fülszöveget tovább olvasva ugyancsak hitelt adtunk a következőknek: „A szerző virtuóz nyelvi leleményessége és humora a regény majd minden sorában megragadható. Bár sírva, keserűen is elmondhatná történetét, ő inkább választja azt az eszközt, ami lírai munkásságát is mindvégig jellemezte, és amit már a kritika is számtalanszor elismert, megszeretett: humorával, finom cinizmusával inkább eltorzítja, elhomályosítja a valóságot, mintsem hogy arra kényszerítse szereplőit, hogy feladják tartásukat, emberségüket.” (idézet a fülszövegből Z.É.) Egy ilyen beharangozót a gyanútlan olvasó hajlamos örömmel komolyan venni, hiszen egy olyan szerzőt méltatnak, akit Gion Nándor, Sziveri János, Brasnyó Isván, Tolnai Ottó vagy éppen Lovas Ildikó és Szerbhortávth György földijeként megillethet némi előzetes bizalom. Sajnos csalatkoznunk kellett. 

A szöveg nem más, mint egy hosszú évtizedek alatt a körülmények áldozatává fejlődött kisebbség-komplexusos, öregedő értelmiségi kilúgozott agymenése. A semmitmondó elbeszélés üres moralizáló adomákkal, a letűnt fiatalság és a rohanó világ kontrasztjainak fáradt ismételgetésével és a hétköznapi élet keserű nyomorával megspékelt beszéd – olyasmi, mint egy kocsmai ember magaelémorgása, akit ha beszélni kezd, óvatosan otthagyunk az asztalánál, hogy hallótávolságon kívül kerülve, élvezhessük tovább hideg sörünket. Az alább idézett, kiragadott példa egy több oldalon keresztül húzódó szentimentális gondolatsor tetszőleges része, amely valahonnan a letűnt ifjúságtól indul, és valahol az orvosi dilettantizmus ecsetelésénél ér véget, mintegy nyolc-tíz oldallal később: „Mindig várunk valamire. De még mennyire vártuk a matematikaóra végét, már aki, én speciel nagyon, és ezzel semminek sem lett vége, másnap megint volt matematika óránk. Mennyire vártuk a születésnapunkat annak idején, ma már kevésbé. Vártuk, hogy nagykorúak legyünk, és nem változott meg semmi. (…) Vártuk az első fizetésünket, a gyermekünk születését… Olykor boldogok voltunk, olykor szerencsétlenek, de a vége az volt mindenek (sic!), hogy már valami másra vártunk. Vártuk a kéksisakosokat, vártuk a szerb-horvát háború végét. (…) Mennyire vártuk, hogy megszabaduljunk a fő zsarnoktól, és amikor ez bekövetkezett, olyan volt, mintha meg sem történt volna, csupán talán annyi, hogy elbizonytalanodtunk, most mire is kell várnunk?” (38-39.o.)

Az elbeszélő olyan fokú fáradtságról, reményvesztettségről és elborultságról tesz tanúbizonyságot, hogy az – önhibáján és/vagy szándékán kívül – méltán lehetne az öregedőfélben lévő vajdasági értelmiség szomorú allegóriája. Azé a valaha gondolkodó rétegé, amelyet sikerrel tiportak el mindenféle jöttment szelek, és amely a bölcs műveltség és a szabad gondolkodás képességét elveszítve, nem tudott felülemelkedni az elmúlt évtizedek önsorsrontó kihívásain, és elveszítette megújulásra képes szellemi értékeit. Szomorú helyzetképe ez egy olyan generációnak, amelyik a bölcsen korosodó értelmiséggel és az egyre kisebb, mert elvándorló fiatalok közösségével szemben még mindig túlnyomó többségben van jelen a délvidéki szellemi életben, legyen szó akár általános iskolai és/vagy egyetemi tanárokról, akár publicistákról.

Végigkínlódva a szöveg 183 ínséges és borzalmasan rosszul megírt, szóismétlésekkel, gondolati szegénységgel és üres panaszkodással teli oldalát, teljes bizonyossággal állíthatjuk, hogy a szerzőt képtelenek vagyunk egy lapon említeni a fent felsorolt délvidéki szerzőkkel, akikben – másokkal együtt – a kortárs vajdasági magyar irodalom letéteményeseit tiszteljük. Lehetséges, hogy Böndör Pál lírája életképes irodalmi munkásságról tanúskodik, mivel azonban ezt nem áll módunkban ismerni, így csak prózakísérletével kapcsolatban bátorkodhatunk megjegyezni, hogy azt miattunk igazán nem érdemes folytatni. Ebből ennyi bőven elég volt.