Egy kimondottan tehetségesnek mondott elsőkötetes költő roppant szerencsétlen módon összeállított versgyűjteményét vehetjük a kezünkbe. Két gyönyörű Rakovszky Zsuzsa–költeménnyel indít, amely alkalmas arra, hogy nyugtázzuk, tud verset írni, minden adottsága megvan a legmagasabb értelemben vett költőiséghez: „Július hibátlan. A nap kisüt, / és úgy is marad egész délután. / A gyep felszárad, a gyenge / magot felissza a föld.” (A langyos szív, de…) 

Aztán sajnos két lap múlva ilyen szöveg szökken elő az olvasó szeme elé, amelyet kénytelen hosszabban is idézni, nehogy az a vád érje, hogy kiragadja azt a szövegkörnyezetből: „A pusztulás / fogalmával lélegeztetni vagy könnyíteni /a sejtést, hogy bárkiből bármennyi lehet, / na az a farsangi idő. A lendület úgy bánik / el a másolattal, hogy az a nemek leosztásában / egyszerűen a búcsú. Nézik, és inkább nem is / bántják.” (Álló nap) Ez bizony nagyon nyakatekert, semmiképpen nem frappáns, és hát nem is igen lehetne másként mondani, mert aminek nincs értelme, annak legalább kiterjedése legyen. A költő lendülete még tart, nem törik meg, hiszen a kötet elején vagyunk. „De ezzel a lendülettel a nevükben / mégiscsak én, ami benned emberi / léptéket keres.” (Ornette Coleman…3.) Még reménykedünk, de a kötet egyik cím nélküli verse így kezdődik: LEHET, HOGY NEM A NYAK, DE A HIRTELEN / dolog nélkül maradt kéz, ahogy ezt meg / azt még szeretne, csak lényegesen rejtettebb / utakon, kormozta össze utoljára a vállad.”

Ténylegesen a költő fiatal életkorának és a benne felgyűlt mondandó hevességének tudható be, hogy nem ágyazta be értelembe is a szövegét, de miért nem szólt neki valaki, hogy ezek a költői sorok nem állják ki az elemzés próbáját, amolyan vakszövegek, amelyek az intellektuális semmitmondást bugyolálják? Az olvasó megpróbáltatása korán sem ér véget, most már minden versében benne rejtezik ez a fajta puffadt retorikai alakzat, és vége-hossza nincs a poétikai képbe ránduló szellemi görcsöknek. „Milyen helyszín / lehet az, amit egy beteg ágyék emel idáig, / az ejt le, rakosgat észrevétlen, és a látvány / beszél mindenki helyett.” (Micsoda magkönnyebbülés…) Őszintén szólva sejtelmem sincs, milyen lehet az a helyszín, holott ez a kép talán az első sorában még jól indul, de hogy a beteg ágyék még észrevétlen rakosgat is, ez már a dadaisták körébe utalható viccként lehetne érteni, ha Szabó Marcell egyéb dolgaiban erre utaló szándék mutatkozna. A kötet egyik bravúrdarabja ebben a képzavarodottságban így hangzik: „A lámpavas töve bennem a lassú / kapaszkodás. Eddig még könnyedén elérek, / de vakmerőbb mozgásra nincs mód.” (Kanül, a boldog tömbök 4.) Itt álljunk meg, ne idézzük tovább, mert csak rosszabb lesz. A kép világos, a költő a földön fekszik, és valami oknál fogva fel szeretne állni, de egy másik okból kifolyólag képtelen rá. Ő tudja miért, gyaníthatóan nem teljesen józan, de lehet, hogy beteg, sérült. Kapaszkodik, de értelemszerűen vakmerőbb mozgásra nem szánja el magát, és jól is teszi, hagyjuk is ott a földön, nehogy még valami rosszabb történjék vele.

A következő versében arról mereng: „Szeretnék úgy beszélni, / hogy látsszon. Nehéz jármű, / hátul narancsokkal tele, tolat. / Ebből ugye látszik, kérlek.” Miért nehéz jármű, és mért látszana ebből, és kinek mondja, hogy kérlek? Ha vizuálisan szeretne beszélni, használjon költői képeket, ez igazán meg van engedve, de semmiképpen ne akarja az olvasónak bebeszélni, hogy ennek köze van a nyelvfilozófiához. Egészében olyan érzése van az olvasónak, mintha helyenként egy Szijj Ferenc-paródiakötetet búvárolna, ám annak kitapintható élményszerű háttere nélkül, és a kiadóra is csak rossz szívvel gondol, ha nem olvasta volna a sorozat korábbi kitűnő köteteit. Mélységesen sajnálja a szerzőt, hogy nem kapott megfelelő segítséget, milyen irányba is eressze el tehetségét, hogy a versbeszéd ilyenfajta líraellenes torzulásaitól megszabadulva azzá váljék, aki valóban lehetne: jelentős kötetek írójává. 

Talán nem késő, hogy minden jóra forduljon, ebben a reményben vállalta a kritikus is a megszólalást, mert szívesebben hallgatott volna minderről. Nem akarja megfejteni a sorozat 7. darabjában található rejtvényt sem: „Távolság két szabályos / nyílás között, az egyik meleg, a másik / valamivel nagyobb.” Nyájas olvasó, Te melyiket választanád?