China Disabled People's Performing Art Troup: My Dream / Városmajori Szabadtéri Színpad, Budapesti Nyári Fesztivál 2011
2011.06.23.

Picit zavarba ejtő a China Disabled People’s Performing Art Troup estjéről írni, hiszen egyrészt nyilvánvalóan az emberi akaraterő és remény ünnepe ez az este, másrészt viszont egy betonbiztos, szórakoztató gálaest. TÓTH ÁGNES VERONIKA ÍRÁSA.

Szeged és Debrecen után a Városmajori Szabadtéri Színpadon lépett fel a China Disabled People’s Performing Art Troup. A társulat fogyatékkal élő művészekből áll, akik maximális akaraterővel küzdenek azért, hogy professzionális produkciót hozzanak létre, és ezzel is segítsék a fogyatékossággal élők elfogadását. Kínában 80 millió fölött van a különféle fogyatékossággal élők száma, az 1987-ben alakult China Disabled People’s Performing Art Troup félszáz látás- és hallássérült, illetve mozgásában korlátozott művészt tömörít, akik világszerte turnéznak ezzel a szokatlan és figyelemreméltó produkcióval. Bár az este során számtalan parabolát hallgathatunk a fogyatékossággal élők akaraterejéről, sőt, olykor a társulat egy-egy tagjának megrázó sorsa is felvillan, a My Dream – Álmom ennek ellenére nem más, mint egy nagyszabású, szórakoztató gálaműsor, melyben megfér egymás mellett a klasszikus balett, a latin táncok, a modern tánc, az árnyjáték, a klasszikus zene, a dzsessz és a népszerű popdalok egyaránt.

A jelmezek és kellékek káprázatosan díszesek és pompásak, de leginkább arra emlékeztetnek, mintha egy kislány jelmezbálba készülne, élete legszebb ruhájában. Persze ebből az aspektusból semmi nem tűnik túlzásnak, még a színpompás, repkedő pillangók, a megelevenedett páva vagy a hollywoodi glamúr sem. Nosztalgikus bája van annak is, amikor egy táncosnő hatalmas, forgó lepelben Loie Fuller legendás Szerpentintáncát idézi. A leglátványosabb produkció mégis az Ezer karú Bodhisattva, mely a társulat védjegyévé is vált: ebben egymás mögött felsorakozó, aranyszín ruhás táncosnők finom és kifejező karmozdulatai teremtenek folyton változó, kavargó harmóniát. A kis időeltolásokkal, kánonszerű rendben fodrozódó kezek tánca azt a képzetet kelti, mintha csak egyetlen táncosnőt látnánk, számtalan, legyezőszerűen hullámzó karral.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból (A kép forrása: Budapesti Nyári Fesztivál)

A kivetítőn futó képekből mindeközben némi bepillantást nyerhetünk a társulat hétköznapi életébe is, a különleges próbák sorozatába vagy éppen a turné egyes állomásaiba. Számomra kissé visszás, hogy korábbi fellépések felvételeit is bemutatják a kivetítőn: különböző nemzetiségű nézők meghatott reakcióit láthatjuk – állva tapsoló közönséget, könnyeiket nyelő diplomatákat, elragadtatott nézőket –, mintha a társulat minden lehetséges formában szeretné jelezni, hogy már több ezer nézőt elbűvöltek. Az együttes a nemzetközi turnékra van specializálódva, így aztán nem meglepő, hogy udvarias gesztusként magyar vonatkozású zeneszámokat is vettek fel a repertoárjukba, és nem hagyják ki az olyan, bombabiztos slágereket sem, mint pl. a We Are the World, ami jelen esetben arra figyelmeztet, hogy mindig az a fontosabb, ami összeköt minket, emberi lényeket, és nem az, ami elválaszt. A konferanszié olykor egyes fellépő művészek élettörténetét is elmeséli, a legmegrendítőbb talán a társulat fiatal szaxofonosának története, aki tizennégy évesen vesztette el a szeme világát, majd a szülei szaxofont vettek neki, hogy búskomorságát elűzzék, és a fiú pár év alatt, rengeteg gyakorlással az ország legjobb szaxofonművészei közé jutott. A társulat zongorista-énekese is kimagasló tehetség, így picit hiányolom, hogy nem készült egy részletes szóróanyag a fellépő művészekről, hogy visszakereshetők legyenek a legjobbak.

Vannak olyan produkciók, melyek önmagukban is torokszorító paradoxonként hatnak. Hogyan tudnak például látássérült zenészek hallássérült és néma táncosoknak játszani? Hogyan képesek tartani a ritmust hallássérült táncosok? Hogy lehetséges, hogy a zenészek nem látják a táncosokat, a táncosok nem hallják a zenészeket, a produkciók mégis hibátlanok? Bár sokat segít, hogy a hallássérült táncosok is érzik a zene vibrációját, az igazi megoldás az, hogy a színpad két oldalán konduktorok állnak, akik hatalmas, kifejező kézmozdulatokkal koordinálják, vezénylik a mozgásukat, és ahogy az egy korábbi interjúból kiderült, ez a különleges módszer vált be a táncosoknak a koreográfiák megtanulásában is.

Vö. Vida Virág: Keleti illúzió

Helyszín:  Városmajori Szabadtéri Színpad,  Időpont:  2011. június 10.,  Megjegyzés:  a fesztivál NKA-támogatásáról egyelőre nincs adat