A külföldi sajtó meglehetősen rosszul fogadta a számos díjjal elhalmozott A vágy és vezeklés című film rendezőjének legújabb mozgóképét. A The Guardian újságírója kifejezetten unalmasnak találta a Hanna – Gyilkos természet című filmet, alapvetően a történet hiányosságaira és ellentmondásaira hívva fel az olvasók figyelmét.
Amennyiben a történet eredetisége, szövése felől közelítünk a filmhez, sajnos igazat kell adnunk tengerentúli kollégáinknak. A Hanna – Gyilkos természet valóban mintha izgalmas kult-filmek patchworkje lenne. A Finnország örökké fagyos tundráin nevelkedő tinédzser lány (Saoirse Ronan) és apja (Eric Bana) kettőse joggal idézi meg Luc Besson ’94-es remekművét, a Leon, a profit. A gyilkolásra tökéletesen felkészített lány ámokfutása a világban könnyedén vonható párhuzamba Bourne legendájával, míg a világ színességére rácsodálkozó attitűd az Ötödik elem női főhősével rokonítja. Sőt, Tom Hollander ezúttal hirtelen szőke náci ügynöke, Isaac, egy német dallam állandó fütyülésével Elle Drivert is megidézi – legalábbis akusztikusan – a Kill Billből. Jogosan tűnhetnek a történet erőltetettségét sejtető kérdések is, mint például hogy Hannaék miért fedik fel titkos búvóhelyüket a CIA-nak, a nyílt konfrontációt választva a meglepetésszerű támadás helyett?
 Cate Blanchett |
Számos hasonló kérdést lehetne feltenni a filmmel kapcsolatban, ám ezek többsége még meg sem fogalmazódik, amikor a film – szinte érthetetlen oknál fogva – magával ragadja, beszippantja nézőjét. E hatás megértéséhez szakítanunk kell a hagyományos, a film elbeszéléséből kiinduló elemzésekkel. Számos teoretikus szerint olyan műfaji filmek esetében, mint a musical, a horror vagy a burleszk, hajlamosak vagyunk túlhangsúlyozni az elbeszélés fontosságát. Mintha elfeledkeznénk arról, hogy a film vizuális műfaj, azaz képekkel mutat, ábrázol és nem pusztán elmesél. Bár a filmtörténetben nagyon hamar kialakult az elbeszélő filmek uralma, mégis végigkíséri az ettől hol radikálisan, hol kevésbé erőszakos módon elkövetett kísérletek (avantgarde filmek, animációs filmek) sora. A film digitális korszaka – nem meglepő módon – ismét előtérbe hozta a láttatást az elbeszélés ellenében. Véleményem szerint éppen ennek köszönhető, és sokak számára ezért is megbocsátható, a mega-kasszasikerű Avatar „primitív” története.
Joe Wright művével is valami hasonló történik. A film a bosszú történetét – leszámolni az anya halálát okozó jéghideg CIA-ügynöknővel (Cate Blanchett) – csupán eszköznek használja, de nem arról szól. Bármennyire is szidták a kritikusok a film cselekményszövését, nem feledkeztek meg ódákat zengeni a zenei anyagáról és az azt jegyző The Chemical Brothersről. Szerintem éppen itt, a zene környékén keresendő a megoldás kulcsa. A jég fogságában nevelkedő lány lexikonokból tanulja meg a világot, és csupán egyetlen szócikk megértése okoz neki problémát: a zene. Hiába tanulja meg, hogy érzelmek kifejezésére alkalmas, ha nem érzékeli, ha nem tudja megtapasztalni a hatását. Ezért lesznek fontosak a The Chemical Brothers zenei anyagától fülbeötlően eltérő betétek: a Hannat Spanyolországba menekítő hippi család közös éneklése és táncolása David Bowie dalára, az érzelmek szenvedélyességét megmutató flamenco-est, vagy a klasszikus zenére táncra perdülő „trükkös” ügynök jelenete.
 Saoirse Ronan (A képek forrása: PORT.hu) |
A történetmesélés szempontjából ezek a részek öncélúnak, sőt feleslegesnek tűnnek, mégis a film legfontosabb részei: a zene új világot nyit ki Hanna előtt, pontosabban annak megtapasztalásával teljesedik ki a személyisége, és lesz képes valóban felnőni. A film így a képek és a zene nyelvén a gyermekkor lezárását mutatja meg. Ehhez kapcsolódnak az olyan motívumok, mint a Grimm testvérek mesekönyve, a vidámpark, valamint a zárójelentsor egésze, mely talán már-már erőltetetten egy farkas gyomrában (egy szellemvasútban) esik meg. A képek és a zene hangsúlya, a film „érzéki” elemei Hanna belső világába engednek bepillantást, személyes, egyéni állapotát tükrözik. Jelen esetben tehát nem a történetet kell követnünk, hanem Hanna állapotaiba belehelyezkednünk. Ennek érdekében mindent megtesz a rendező. A sarkkörön túli világ nem pusztán akusztikusan, de vizuálisan is meditatív: a képek egybeolvadása a tér és idő kontinuitását oldja fel. Ezzel szemben a kinti világ zaklatott és változatos. Ám a gyors, szinte videoklipp-szerű vágásokat itt nem pusztán az akciófilmek adrenalinszint emelő hatása miatt alkalmazzák az alkotók. Például a CIA kivizsgáló központjából való menekülés epizódja számos redundáns, sőt oda nem illő elemet is tartalmaz. Mintha a rendező átadta volna az irányítást a The Chemical Brothers zenéjének. Pedig nem. A fókusz végig Hannán van, így bármennyire is szokatlan, Wright képes szubjektív nézőponttá „varázsolni” a menekülést.
A Hanna – Gyilkos természet érzéki film, mert elsősorban érzékszerveinkre – szemünkre, fülünkre – hat. Amennyiben képesek vagyunk érzékszerveinkre hagyatkozva elmerülni a filmben, garantáltan feledhetetlen élményben lesz részünk.
Vö. Kovács Bálint: Hol nem volt
Bujdosó Bori: Esti mese sok jó vérrel
Búzás Anna: Akció + lány = Hanna
– ts -: Szarvaslebőgés