Fiatal, elegáns lány kiváló hanggal – aligha számít az ilyesmi hiánycikknek a kortárs zenepiacon, ámde Andreya Trianának, kinek mindezen tulajdonságairól a Mediawave-en közvetlen közelből is meggyőződhettünk, igencsak biztatóan áll az ázsiója az aranytorkú pályatársak között. A dél-kelet-londoni díva a kétezres évek második felében tűnt föl, jószerével a downtempo zsánerébe sorolható lemezek vokalistájaként, méghozzá olyan nevek illusztris társaságában, mint Mr. Scruff, Fink, Flying Lotus, TM Juke, Theo Parrish vagy Aaron Jerome. A lassúdad elektronika meghatározó kiadójaként nevezetes Ninja Tune több művésze is Trianát választotta háttérénekesnek, a Bonobo-t vezérlő Simon Greennel pedig olyan gyümölcsözőnek bizonyult az együttműködés, hogy az énekesnő debütáló lemezét is Green producerelte. S habár a tavaly megjelent Lost Where I Belong jazzes, soulos popzenéje maradandónak, erőteljesnek vagy izgalmasnak aligha nevezhető, Triana első önálló magyarországi koncertje bizton kellemes és minőségi szórakozást ígért – kivált, ha valaki a Bonobo tavaly szeptemberi fellépésén már megismerhette Triana vokális képességeit. 

Hogy eme énekesi kvalitásokra ezen az estén sem lehet majd panasz, az a szombathelyi Weöres Sándor Színház koncerttermében hamar nyilvánvalóvá vált – ámde igazság szerint az is rögvest kiderült, hogy az élő találkozás kevéssé fogja árnyalni vagy újraírni a debütlemez alapján szerzett tapasztalatainkat. Triana jószerével az első albumának anyagára építette szombathelyi koncertjét (persze mire másra építette volna), melynek során egy visszafogott, sőt voltaképp a tökéletes jellegtelenségig rezervált háttérzenekar kísérte a kristálytiszta hangon elővezetett langymeleg énekdallamokat. Trianának kétségkívül szép, roppant magabiztosan uralt hangja van, melynek finom rekedtessége olykor Lauryn Hillt, máskor Cassandra Wilsont idézi föl – ámde az elődökhöz mérten talán némiképp kevésbé karakteres ez a hajlékony, némileg füstös alt, dalszerzés tekintetében pedig a kezdő Triana még inkább jellegtelennek mutatkozik. No nem mintha a Lost Where I Belong-ra rögzített darabok kesze-kusza, bántóan elhibázott, vagy különösebben irritáló tételek volnának, ám felpezsdítő megoldásokra, bárminemű invencióra sem igen lelni bennünk. Mértékkel és ízléssel meghangszerelt, pihe-puha jazz-pop ez, telis-teli csupa igényes megoldással, finoman zendülő fúvósokkal, lágy vonósokkal, seprűs dobokkal meg némi elektronikával – s voltaképp a dalokban is minden a helyén található, csupán az igazán érdekfeszítő mozzanatok hiányoznak a kompozícióból. 

Andreya Triana (A kép forrása: Mediawave)

Ilyesféle mozzanatoknak pedig a szombathelyi este során sem voltunk bőségében, ámde Triana kávéházi hangulatú, szemérmes koncertje egészében kellemesen álmosító élményt nyújtott. A basszusgitáros, gitáros és dobos felállásban felvonuló zenekar zsibbasztóan statikus játékával nagyobbára a háttérbe húzódott, így Triana éneke a maga teljében tudott tündökölni és andalítani – az énekesnő sármja ráadásul rendre átszüremlett a közhelyesebb tételeken is, nem beszélve a számok közötti konferálásokról. Triana minden dal után kedvesen, habár talán kissé túlzón hálálkodott lelkesen tapsoló közönségének, s láthatóan valóban élvezte az előadását – azzal pedig különösen elbájolta nézőit, hogy egyszer kecses mozdulattal lekapta magáról topánkáját, s ekként folytatta tovább a műsort. A koncert során pedig a debütkorong karcosabb dalai közül éppúgy elhangzott a marimba- és xilofon mintákkal dúsított, csilingelő Draw the Stars, amiként a húsosabb grúvra épített, jazzes Far Closer is – mindezeknél azonban jóval emlékezetesebbnek tűnt a ráadás. 

Triana ekkor ugyanis Bill Withers Grandma’s Hands című dalát vezette nagy emfázissal és csekély hatásfokon, majd pedig, miután levonultak mögüle az amúgy is csak lábatlankodó zenésztársak, egyszemélyes show-ba, magánszámba kezdett. Esténk hőse még karrierje kezdetén arról vált híressé, hogy Freevlo Session-re keresztelt performanszain imitált dobhangokat és megannyi énekszólamot loopolt egymásra – a szombathelyi produkció ráadása alapján pedig érthetővé vált, hogy miként érdemelte ki ezzel a magasabb zenei körök figyelmét. Keresetlen énekdallamból, elhadart ritmusból és megannyi regiszterben dalolt motívumból épített a magányos díva többszólamú, dúsan zengő, nagyzenekari acapella-számokat – s habár mindez aligha számít újszerűnek vagy valamiféle jelentékeny trúvájnak, legalább annyira erőteljesnek és élettel telinek tetszett, hogy még azokat is felvillanyozta, akik a röpke koncert konzumdarabjain már el-elbóbiskoltak.