A vasárnap esti, eredeti megoldásokkal tarkított Wedekind-előadás a III. évfolyamos Meczner-Csizmadia-féle bábszínész-osztály és Alföldi Róbert rendező találkozásából született. A serdülőkori ébredező, fojtott és fojtogató szexualitás problémadarabja, A tavasz ébredése egyként alkalmas a lélektani-realista hagyomány színpadi interpretációjára, de nyitott az ettől eltérő, stilizált-kísérletező, akár már nemcsak a prózai színház talaján mozgó  – emlékezzünk csak Horváth Csaba debreceni munkájára – megközelítésre is. Az utóbbi irányba tapogatózik az OFF-program keretében látott munka is: mindezt már előrevetítette a bábos osztály tanulmányi múltja, valamint Alföldi személye is, akinek munkáiban a szexualitás és a testiség rendszeresen visszatérő témák. Wedekind darabja mind gondolatiságában, mind a német drámák egy csoportjára jellemző, stilizált (hovatovább költői) naturalizmusával otthonos talajt biztosított a szokatlan teatralitás iránt érzékeny rendező számára.

A tragikus kimenetelű iskoladráma színpadra állításának egyik fő kérdése a ‘mit mutatunk meg és mit rejtünk el’ dilemmája lehet. Az SZFE előadása frappáns választ ad a kérdésre, mivel a színrevitel a szerepeket bábokra (azaz gumicsecsemőkre) és színészekre osztja – akár egy jeleneten belül –, és a játékot két, egymás mögé állított, derékig érő fekete paravánsor közé helyezi. A szerepkettőzés nem kevés humorforrást tartogatott (ezzel ellenpontot képezve a durvasághoz és a serdülőkori, sajnálkozó frusztrációhoz képest), és az előadás során a báb- és az élő színészek játéka izgalmasan váltogatta egymást, ráadásul a „beszélő” gumicsecsemőkkel mindenféle kegyetlenséget is el lehetett végezni. Az eredeti stilizáció felé mutatott az is, hogy a rendező többször nyúlt a szereptöbbszörözéshez: Wenda és Menyus randevúját például hat férfi és hét női színészre rendezte, de máskor is szétszedte a dialógusokat, ugyanannak a szereplőnek a mondatait más-más színész szájába adva. 

A több síkon futó játék és a többszörözés révén a Meczner-Csizmadia-osztály tagjai igen komplex, de arányosan elosztott mennyiségű feladatot kaptak. Az osztály tagjai – Ambrus Laura, Andrusko Marcella, Bohoczki Sára, Czupi Dániel, Eke Angéla, Fritz Attila, Hoffer Károly, Ivanics Tamás, Makra Viktória, Márkus Sándor, Mórocz Adrienn, Spiegl Anna és Szolár Tibor – az előadás kegyetlen és mulatságos pillanataiban egyaránt fegyelmezetten és sokoldalúan játszottak. Az Ódry Színpadon a formai eredetiségévél éppúgy, mint energikus színészi játékával figyelemre méltó előadást ősszel újra játsszák, érdemes megnézni. 

Máté Gábor negyedéves színész osztályának előadása a McDonagh-gyakorlatok címet kapta: az ír szerző Kripli és Vaknyugat című darabjaiból szemezgettek az alkotók és a rendező. Gothár Péter mindkét opuszt színre vitte már, az előbbit a Radnótiban (ez sikerült jobban), a másikat a Pesti Színházban. McDonagh lassan tiszteletbeli magyar is lehetne: említett darabjai mellett a Leenane szépe, Az alhangya vagy A párnaember közül nem egynek már több előadása is volt a fővárosban és vidéken egyaránt, amivel más kortárs külföldi (nem bulvár)szerző nemigen dicsekedhet. Szövegei főbb jellemzői – a periféria létezésmódjának tragikomikus (és még a nézőnek is emészthető) látlelete, a hétköznapok ismétlődései közepette vegetáló alakok, az ügyes dialógustechnika, a nem különösebben bonyolult térhasználat (rendszerint egy lakásbelsőben lejátszható az előadás) – szívesen látott vendégek a magyar színpadon. Mindezeken túl – és itt térünk át az egyetemi előadásra – olyan szerepek találhatóak a darabokban, melyek megszólalási kódjai a magyar színjátszáshagyományba jól illeszkednek: a groteszkbe hajló, nem kifejezetten intellektuális, inkább átélős (nem egyszer érzelmes), ám a humortól mindig belengett játékmód jellemzi őket; ebben tűnnek fel a kisbetűs életükben szívszorító-röhejesen tébláboló figurák, ezt a stílust pedig a magyar színész régóta jól beszéli. Jelenetfüzért látunk: a két darab részletei felváltva követik egymást, mindez csak még jobban kiemeli, mennyire más a – helyszínt tekintve egy szobában játszódó – történetek interpretációja. Az abszurd elemeket tartalmazó, már-már bohózati, túlzóan karakterizáló jelleg A kripli, míg a lélektani realizmus a Vaknyugat játéknyelve. 

A Kripliben a két vénasszonyé két remek szerep: Borbély Alexandra és Pálos Hanna elcsúnyítva, affektálva, szemüvegben, felemás cipőben, besatírozott fogakkal, jelentékeny komikus vénával játszotta őket. A két nő a klasszikus párosok dramaturgiáját követi: ellensúlyozzák, mégis fokozzák egymást, létezésük fogódzó a másiknak, ám ez a kapaszkodó igen irritáló mindkét félnek. Hozzájuk emelkedett Tasnádi Bence Johnnypateenmike-ja (sic!), aki amellett, hogy szintén nem nyújt valami szép látványt, buta és unalmas is: a fiatal színész furcsa szájtartással, zöld hajjal, idétlen tekintettel és bizarr mozgással (amúgy a darabban mindenki furán jár-kel, nemcsak a címszereplő, sánta fiú) kelti életre a figurát. 

A Vaknyugat ehhez képest más: itt az egymásra utalt, ám a pitiáner gyűlölködésben határt nem ismerő testvérpár (Rétfalvi Tamás, Ficza István) lépésről lépésre tágítja, mélyíti a kettőjük közti paradox viszonyt. A darab előbb-utóbb egysíkú lesz, a végén azonban egy csavar beiktatásával – Colman és Valene megpróbál kibékülni, bár ne tennék – felgyorsulnak és elszabadulnak az események. A két színész is itt mutat(hat) a legtöbbet: Rétfalvi az eszesebb, ironikusabb öcs, míg Ficza az együgyű báty, akinek szintén van vaj a fején.

 

Vö. Papp Tímea: Nutellaszínház, babaszínház