„Hogy mi dolgunk nekünk a galegókkal?” – áll a kötet fülszövegében a kérdés, legnagyobb kíváncsiságunk ellenére megválaszolatlanul. És tényleg, vajon mi? Lássuk be, ha az átlag magyar honpolgárnak azt mondom: galego, rávágja, hogy Asterix és Obelix, pedig ők gallok, nem pedig galegók. A káoszt fokozza az említett képregényhősök Galliája, valamint a közép-európai, történelmi Galícia (Halics, Gácsország) és az ibér Galicia nevének zavarba ejtő hasonlósága. Ne csodálkozzunk hát, ha az egyszeri olvasó a XX. századi galego prózakötetet kezébe véve hirtelen nem tudja eldönteni, miféle nép, miféle kulturális identitásának megőrzéséről van is szó. Szóval az első dolgunk a galegókkal az, hogy elhelyezzük őket Spanyolország észak-nyugati ficakjában, utána meg az, hogy belefeledkezzünk meséikbe, fanyar humorukba, és felfedezzük megtépázott, de élő nemzeti identitásukat.
A grammatikájában a portugálra, kiejtésében a spanyolra hasonlító galego nyelv a középkorban a magaskultúra nyelve volt, még a kasztíliai király is galegóul írt szerelmes éneket, majd több évszázadon át az egyszerű emberek, a földművesek által használt nyelvjárásként élt a köztudatban. A romantika, majd a XX. század számukra is a nemzeti identitás keresését jelentette, de nem agresszív formában. A galegók nem idegenkednek attól, hogy spanyolul beszéljenek, hiszen szeretnék megmutatni az arra járóknak, tudnak ők „rendesen” is beszélni, nem csak az egyszerű földművesek nyelvén. A „nacionalista” étterem itt mindössze galego nyelvű étlapot jelent, mint ahogy irodalmukban is a legfőbb „lázadást” maga a nyelv jelenti. A Pillangók nyelve című kötet szerzői sem hozakodnak elő semmiféle hangsúlyozott nemzetőrzéssel, nem kiabálják önfeledten, hogy márpedig ők nem spanyolok, hanem galegók. Viszont épp ettől válik olyan szerethetővé ez a kis népcsoport, meg az a bizonyos identitásőrzés.
Persze túlzás lenne azt állítani, hogy a kötetben semmi nem utal a szerzők galego származására. Ahogyan Bánki Éva is kifejti az előszóban, a nemzeti romantika korának vívmánya volt például a nép keltákkal való rokonítása, ami az elbeszélések tematikájában is megmutatkozik. A kötet egyik legjelentősebb alkotója, Cunqueiro egész novellafüzért szentelt Merlinnek és udvartartásának, újraírva a kelta rokonság gondolatát, el is játszva ezzel az irodalmi hagyománnyal. A kelta és breton mondák megidézése nemcsak a romantikus eredetkereséssel hozható összefüggésbe, hanem a galego irodalom középkori virágzásával is. A trubadúrlíra szerelmes énekei az Ibér-félszigeten galegóul láttak napvilágot, csakúgy, mint a helyi sajátosságnak számító barátdalok és csúfolódó énekek. A szerelmes költészet a mai Dél-Franciaországból érkezett ide, amiben nagy szerepet játszott a Santiago de Compostelába vezető zarándokút is. Az udvari szerelem énekeivel és történeteivel összefonódnak az okszitán irodalom lovagi erkölcséből és a kelta hagyományból táplálkozó legendái, amelyekre Cunqueiro elbeszéléseiben is rábukkanhatunk.
A Merlin és családja című elbeszéléskötetből több szöveg is bekerült ebbe a válogatásba. Erre ugyanakkor semmi nem utal, és csak némi utánajárással deríthető ki, hogy a Merlin udvara, az Elimas történetei és az Esmelle erdeje egy kötetből származik. Cunqueiro novelláskötetének darabjai eleve lazán kapcsolódnak egymáshoz, itt a kötetben pedig csak sejthető az összefüggés a csodás történetek közt. Az Ezeregyéjszaka meséire hajazó, nagymesélő Elimast egyébként is inkább Cunqueiro másik művének főhőséhez, Szindbádhoz kötnénk szívünk szerint, ha az meg nem ösztökélné olyan hevesen a magyar olvasót a mi, Krúdy-féle hősünkkel való összeolvasásra. A kötetben megjelent részlet a Ha az öreg Szindbád visszatérne című könyvből a nőket és a jóféle ételeket kedvelő, emlékről emlékre lendülő, valós és fiktív világokat összemosó figurát állít elénk, mintha Krúdy Szindbádja bújt volna galego bőrbe.
A galego népre egyéb tematikai elemek is utalnak. Itt vannak mindjárt Cunqueiro egy másik elbeszéléskötetéből, az Emberek innen-onnan című munkájából származó részletek (amelyek szintén forrásmegjelölés nélkül, elszórva kaptak helyet a kötetben). A részletekben egy-egy mókás vagy kesernyés helybéli sorsát ismerhetjük meg, mint például a tárgyak füttyentését meghalló Amadeo de Sabresét, vagy Rellóét Pontemilből, aki egy halott embernek gyűjti a híreket. A furcsa, fanyar humorú galego emberről a kötet elején található Castelao-elbeszélés meséli el a legtalálóbb történetet. Az üvegszem – egy csontváz vallomásai a kötet talán legkiemelkedőbb szövege, és egyike azon keveseknek, amelyek ebben a kötetben láttak először napvilágot magyarul. A cím nem metafora, valóban egy csontváz vallomását olvashatjuk, aki beavat minket a temető mozgalmas életébe. Igazi galego világ ez, ahol spanyolul nem is lehet beszélni, hiszen gége nélkül nem lehet erős ’h’ hangot ejteni. Alhas nélkül pedig nevetni képtelenség, így a csontvázak jobb híján ugrándoznak, ha mókás dolgot észlelnek, ami pedig gyakran megesik, hiszen „egy csontváznak jó humorérzéke kell legyen, s egy galego csontváznak még annál is inkább.”
Kópé figurák és kópé történetek sorakoznak a kötetben, amelyek egy kissé a székelyek komoly arccal tréfálkozó, mindig furfangosan gondolkozó mentalitását idézik. Nincsenek nagy hősök (a forradalmi szórólapot terjesztő fiút is csak az apja náspángolja el otthon), vannak viszont szirének, akik az egész nép anyjává emelkednek. Na meg humoros csontvázak, akik igen sokat ugrándoznak.
Vö. Vass Norbert: Hódolat Galíciának
Hegedűs Ágota: Nem olcsó mignon, avagy milyen is a galego próza?