 Keisuke Yamamoto alkotása |
A mikropop kifejezés talán némi magyarázatra szorul – nyilván nem a pattogatott kukoricáról van szó, habár az internet ezt a megoldást kínálja fel elsőként. A kiállításhoz mellékelt kísérőfüzetben Midori Matsui, a kiállítás kurátora elmagyarázza, miben áll a japán képzőművészetben a 90-es évek második felétől uralkodó vált gondolkodásmód lényege. Maga a kifejezés nevében utal a pop kultúrára, de a szándékosan kis betűvel jelölt pop az amerikai Pop Art-tól elhatárolódva nem a populáris műfajok kifejezett stílusirányzataira reflektál, hanem arra a magatartásra, amely a magas- és a populáris kultúra termékeit egyformán forrásnak tekinti, nem kötődik semmiféle intézményhez vagy irányzathoz, inkább egyfajta szabad és individuális viszonyulás az élethez és az esztétikához.
A „mikropop képzeletvilág” a fősodor mellett egyértelmű karakterrel rendelkező kisebbségek kifejezésmódjának jellegzetességeit mutatja, akár a felnőtt társadalomban élő gyerekekre, akár a kulturális kisebbségekre (pl. bevándorlók) gondolunk. Jól felismerhető jellegzetességei rokonítják az alkotók műveit: feltűnő az olcsó, hétköznapi, amatőrök számára is könnyen hozzáférhető anyagok, technikák és eszközök alkalmazása, illetve a világra vonatkozó személyes észrevételek megfogalmazása látszólag játékos, komikus, gyermeki eszközök alkalmazásával. A mikro előtag egy másik vonásra is utal, a mindennapi élet apró mozzanatai iránti eleven érdeklődésre, és az ezekben megnyilvánuló művészi lehetőségek kiaknázására. Az olcsó, banális fogyasztási cikkek, múltbeli kellékek, elhagyott vagy titokzatos helyek beemelése a művészi munkába, akár performanszok helyszínéül, akár képeken megjelenítve, új kontextusba helyezi a múltnak és az elmúlásnak a fragmentumait, és ezzel igyekszik lendületet adni egy másfajta közösségi tudatosság kialakulásának.
A 60-as évek végétől a 70-es évek végéig született generáció művészei egy olyan korban váltak felnőtté, amelyben a hagyományos posztmodern széttagoltság életérzését a természeti és gazdasági katasztrófák következtében megfejelte egyfajta bizonytalanság. Ugyanakkor megsokasodtak a lehetséges életmódok, és ez meggátolta, hogy egy adott ideológia uralkodóvá vagy követendővé váljék. A pályájukat a 90-es években kezdő művészektől ez új stratégiát követelt. Hogy mindez mégsem pesszimista vízióvá válik az Ernst Múzeum falain, az valószínűleg a japán kultúrában hagyományosan és masszívan jelenlévő, alapvető holisztikus szemléletnek köszönhető. A változás, a múlandóság tudomásul vétele, a természet apró részleteiben elmélyülő, abból bonyolult struktúrákat és asszociációkat építő gondolkodás az alkotásokat határozott mondandóval rendelkező művek helyett sokkal inkább meditációs tárgyakká avatja. Az elmúlás átváltozássá nemesedik – ez a motívum hangsúlyosan jelen van a művek között.
 Taro Izumi festménye (A képek forrása: Műcsarnok) |
A bakelit lemezek jégből öntött korongokba készült lenyomata lejátszás közben elolvad, a szimfónia a természet zajaivá változik. A folyóban álló állványon a tusrajzot lemossa az elé dobott kőről felfröccsenő víz – mindenből lesz valami más, a folyamat végtelen. Ha a változás tényével szembenézünk, az önmagában optimizmusra adhat okot. Eközben az ábrázolásmód sokszor valóban gyermekien egyszerű, máskor a japán popkultúra egyik legismertebb produktumának, az animének a képi megjelenését idézi. Felbukkannak a hagyományos japán metszetekre jellemző aprólékos finomságú természeti motívumok, és néhol a keleti komponálás téri jellegzetességei, az üres tér hangsúlyozása is. A csúszdázó macska konkrét értelmezését tekintve komikus képregény, képi kompozícióját tekintve az írásjelek, kandzsik lendületes tusvonalaira emlékeztet. A hagyományos japán művészet ismeretében meglepő viszont a kompozíciókban a szimmetria erős jelenléte, mintha az üresség ereje nem foglalkoztatná az alkotókat.
Ennek a generációnak a munkái jellegzetesen apolitikusak, visszavonulnak saját mikrovilágukba, és onnan küldenek üzenetet. A változatos műfajú alkotások, festmények, videók, hang-installációk, grafikák és textil-kompozíciók mint egy-egy önálló organizmus élik életüket a fűtött télikertben, de nem tagadják, hogy kint hideg van.
Az augusztus végéig látható kiállítás az Ernst Múzeumban mégsem a tél leheletével borzongat, hanem egyfajta időtlen klímával enyhíti a nyár egzaltált forróságát.
A kiállítás 2011. augusztus 28-ig látogatható.
Vö. Götz Eszter: A kicsi szép
Kürti Emese: Figuratív, látványos, individualista