Richard Wagner: Lohengrin / Budapesti Wagner-napok 2011
2011.06.15.

Marton László rendezése csupa sokszor látott közhely, de ennek megvan az az előnye, hogy igazából soha nem fáj, a nézőt nem bombázza se jobb, se rosszabb ötletekkel. A középszerű színházért az elsőrendű zenei megvalósítás kárpótol. CSONT ANDRÁS ÍRÁSA.

Amikor 1845. november 17-én Wagner felolvasta a Lohengrin frissen elkészült szövegkönyvét, az ottani szellemi élet sok jelese mellett jelen volt a nagy zeneszerző, Robert Schumann is (aki ez idő tájt egy Nibelung-opera tervével foglalkozott). Schumann egy Mendelssohnnak írt levelében bevallja: a librettó nagyon tetszik neki, de még csak elképzelni sem tudja, hogyan lehetne ebből operát komponálni. És a többi művészkolléga sem gondolta másként. De hát éppen ez a Lohengrin egyik jelentősége. Wagner itt lépett végérvényesen arra az útra, a saját, senki más által nem járható útjára, amelynek során alapjaiban alakítja át a műfajt, és olyan szellemi dimenziókkal látja el, amelyeket mindmáig nem lehetett meghaladni. A darab még a „romantikus opera” megjelölést viseli, de a zenedráma már ott bujkál szinte minden ütemében. A Lohengrin lezárás és kezdet. Lezárása, bizonyos értelemben betetőzése a német nagyromantikus operának, ám egyben kezdete a zenedrámának, amelyben a mítosz és a modern élet ad egymásnak addig elképzelhetetlennek vélt randevút.

Fischer Ádám
Fischer Ádám

A Lohengrin csak bizonyos elemeiben mítosz, de nem is tisztán lovagi-romantikus opera. Wagner később büszkén írta feleségének, hogy benne sikerült tökéletesen ábrázolnia a középkort, de ez öncsalásnak bizonyult, hiszen a mitologikus elemek hatálytalanítják a történelmet, és viszont. Vagy Madarász Henrik, vagy Lohengrin- Parsifal, a kettő együtt nem megy. Későbbi elemzésében (már a balul sikerült drezdai forradalmi fellépése  után) Wagner egyenesen Elzát teszi meg a centrális alakká, akit Lohengrin „nem érthetett meg”. „Ezt az asszonyt” - írja - „most fedeztem fel, értettem meg, Elza, a nő, akit nem értettem eddig és most megértettem, tökéletes forradalmárrá tett. A nép lelke volt ő, amelyre vágyódtam, megváltásomért, nem csak emberként, de művészként is.”  Szóval mindenki megváltásra szorul, először Lohengrin, aztán Elza, végül maga a szerző is – ezt keresi már Tannhäuser és a Hollandi is, és persze, immár a pálya végén, Kundry, Parsifal meg Amfortas ugyancsak. Bár nagyjából remekmű, a Lohengrin egészében mégis kudarc, ám a legjobban sikerült fiaskó Wagner első korszakában.

Rendezése ezért is nehéz, hiszen se nem tisztán politikai dráma, se nem tisztán mitologikus tárgyú, és ha művészdrámának értelmezzük (megtették már sokan, és Wagner idézett önelemzése ugyancsak ebbe az irányba tart), akkor is ellentmondásokba bonyolódunk. A mostani Lohengrin-rendezés mintha politikai drámának indulna, az Előjáték alatt a kimondottan ronda katonai egyenruhába öltözött kórust látjuk, háború készül a magyarok ellen. (Nota bene az új fordítás, Lányi Viktor régi munkájának Horváth Ádám – vajon ki ő? a tévérendező? vagy az Operaház kétnapos igazgatója? – által javított változata – ki tudja, miért – „szittyák”-nak adja vissza a „Herr Gott, bewahr uns vor der Ungarn Wut!” sorban szereplő magyarokat, ami azért mégis egy másik banda. A fordítás idevágó, további jellemzője, hogy a „német” jelzőt szinte következetesen kerüli, például a „Für deutsches Land das deutsches Schwert / So sei des Reiches Kraft bewährt!” sorok így szólnak magyarul: „Az ősi fényt, mely lánggal ég / óvja e kard s a bátor nép!”.
 
Marton László nyilatkozataiban többször leszögezi, hogy szerinte egy militáns államban vagyunk, amelyet fokozatosan megváltana Lohengrin jelenléte – ennek jelképe a színpadon, hogy Telramund legyőzése után a kórus ledobja népi demokratikus hacukáját, amely alól most előtűnnek a színes ingek. Vagyis a civil ruhák. Rendben. De akkor miért vizslatnak bombakereső kutyák még a nászi ágy alatt is? Ráadásul – harcosként – miért jobb Lohengrin, mint teszem azt, Telramund vagy Henrik király?  Mert Lohengrin liberális, népbarát katona? Ugyan már, ez bolondság. Ráadásul maga Lohengrin jelenti ki, hogy neki aztán nem sok köze van a háborúhoz, ő megváltást keres egy tiszta nő oldalán.

Camilla Nylund
Camilla Nylund

Hogy Lohengrin nem katona, az már első megjelenésekor világos, a rendező ugyanis egy hegedűtokra emlékeztető fehér dobozt tesz a vállára. Ment is persze a szünetekben a találgatás, hogy ugyan mi lehet benne. Egy különösen szellemes kolléga pót-hattyúra tippelt, magam, meglátva a nászi ágy előtt álló helyzetben odakészített alkalmatosságot, valamiféle segédeszközre gondoltam, pláne, hogy az egész nászi kamra, mint egy igényesebb bordélyban, tükrös falakkal volt berendezve.  (Mindketten tévedtünk, de nem lövöm le a poént.)

Szóval, ha hegedűtok, szemüveges, félszeg, „intellektuális” megjelenés, akkor jöhet a művészdráma, egy értelmiségi fiaskója a diktatúrában. A művészdrámát a rendező szerint talán az is erősítheti, hogy a búcsú a hattyútól monológját Lohengrin egy tükörbe énekli, önmagának – hát igen, az úgynevezett művészek általában narcisztikus, hiú emberek. Vagy netán a hattyú maga Lohengrin, de ennek meg semmi értelme.

A rendezés szempontjából talán a démoni pár, Telramund és Ortrud megjelenítése sikerült a leginkább egyértelműen, de velük általában nincs is sok gond, hiszen ők a darab legkidolgozottabb, legtisztábban motivált alakjai. A végére visszaállt a katonai rend, ismét megjelennek az egyenruhák, és a kis Gottfried herceget már ötévesen amolyan fiók-Hitlernek ábrázolja a rendezés (a legvégén például a karmester helyett ő inti le a zenekart!), amire lehet is némi közhelyes oka, hiszen Lohengrin így mutatja be :„Seht da den Herzog von Brabant! / Zum Führer sei er euch ernannt!

Egészében: közhelyes, érdektelen és nagyjából ötlettelen, hála istennek nem túlrendezett, ellenben üzembiztosan működő rendezés, kissé unalmas, szellem nélküli díszlet (Horgas Péter), Elza kosztümjeit kivéve jellegtelen ruhák (Benedek Mari), általános ügyetlenkedés a kórus és a statisztéria mozgatásában, kínos bénázás a párbaj koreografálásban (Duda Éva). Akkor az énekesekben és a karmesterben kell keresnünk a megváltást.

És ezt – ellentétben Lohengrinnel vagy Elzával – meg is találja a hallgató. Fischer Ádám mindkét általam látott estén óriási ambícióval, remek, hiteles tempókat véve, a partitúra anyanyelvi szintű ismeretével, az énekeseket maximálisan segítve, olykor végszavazva, az egésszel együtt élve vezényelt. Vérbeli operakarmester, pillanatnyilag vetélytárs nélkül a legjobb Magyarországon. A Magyar Állami Operaház Zenekara hullámzó teljesítményt nyújtott, a mindenekelőtt a vonósoknak nagy feladatot jelentő, csodálatos Előjáték érdektelenre sikerült, nem volt meg benne az a hallatlan fokozás, amitől Baudelaire elájult a párizsi bemutatón, bár még a vonóskar produkciója nevezhető a legkiforrottabbnak. Mindkét estén sok fa- és rézfúvós bakit hallhattunk, a hangzás szinte soha nem volt szép vagy érzéki-plasztikus, olykor fásultságot, oda nem adást érzékeltem a zenekari tagok játékéban.

A kórusok (Honvéd Férfikar, MR Énekkar, Budapesti Stúdió Kórus) mindkét estén remekeltek, még a szövegmondásuk is pregnáns volt, szép, szenzibilis pianók, harcias (olykor, különösen az első estén talán túl harcias, azaz üvöltő) forték.

Petra Lang
Petra Lang

Az első este egyértelmű csillaga Petra Lang volt. Ortrud szerepe nem túl hálás, hiszen az első felvonásban végig kénytelen jelen lenni, miközben énekelnivalója majdnem a nullával egyenlő, és amikor mégis akad valami, azt elnyomják a többiek. A második felvonás viszont az övé, és Petra Lang élt az eséllyel. Ahogy megszólalt, megváltoztak a zene arányai, minden sűrű lett hirtelen, minden jelentőségteljes, és senkit nem érdekelt már, ki rendezte a darabot. Közhelyes, amolyan domina-jelmezében ősvilági jelenséget állított elénk (színészként is elsőrangúan), hatalmas hanggal, soha nem visítva.  Hátborzongatóan idézte meg Wagner későbbi színházának főszereplőit, a régi pogány isteneket, Wodant és Freiát; Elza megmételyezésekor még női szexuális erejét is teljes hiteleséggel, sűrű, fojtó hálóként vetette rá vetélytársnőjére és az egész jelenetre. (És milyen kiszámíthatatlan a színház. Mert a második előadáson kevés nyoma maradt ennek; a hang kissé eltompult, sok erőltetett visítás lett az őserőből, egyedül a színpadi jelenlét intenzitása nem csökkent.) 

Színpadi férje szerepében Perencz Béla inkább a második előadáson adott teljes értékű alakítást. A második felvonásban tökéletesen érzékeltette a mindenféle értelemben frusztrált, az Ortrud veszélyes nemiségének és okosságának kiszolgáltatott férfit, aki tegnap még Brabant első lovagjaként nem viseli el emberi és szexuális megaláztatását, de felesége nélkül semmire sem juthat. Nagyszerű párost alkottak. 

Láttuk, hogy Lohengrin figurája ebben a rendezői – igaz, vázlatos – felfogásban kevésbé hőstenor, inkább lírikus, nem túl hangos szavú költő, és ez igen jól állt Kovácsházi Istvánnak. Szereplését talán a hiteles szó írja le a legjobban. Olykor egészen elveszetten téblábolt a számára idegen bolygónak tűnő Brabantban, a szerelmi jelenetben képes volt, ha nem is túl intenzíven, de megérzékíteni a csalódott, megváltást remélő, de abban elbukó ember drámáját. Hangja erősen nazális, ez nem mindig szerencsés, különösen a hősi megszólalásokkor zavaró.  Egészében magas szintű, többnyire makulátlan intonációjú szerepformálást hallottunk tőle mindkét előadásban. Hogy olykor pasztellesnek éreztem, abban lehet némi szerepe az Elzát adó Camilla Nylundnak is, aki nem volt elég erős partnere Lohengrinjének, így az izzó drámai összecsapás kettőjük közt elmaradt. Nem lehetett pontosan tudni, hogy kit jelenít meg, valamiféle egzaltált, álmodozó neuraszténiást, netán egy felfokozott drámai szendét, igazi hősnőt vagy csak a pszichoanalitikus dívány heroináját. Legelmélyültebbnek akkor éreztem, amikor a második felvonásban elábrándozik az esküvő előtt („Euch Lüften…). Egészében nem volt elég összetett, elég bonyolult, elég sokrétű, amit adott, az ágy-jelenetben kicsit kispolgári módon kardoskodott a férje nevének kikövetelésében, amolyan Karinthy Frigyes-hangvételben: „az újdonsült menyecske mindenáron tudni akarja, hogy a férje megbízható, keresztény családból származik-e”. Magasságai vékonyak, hangja törékeny, sebezhető, vivőereje kicsi, drámai intenzitása ezért elég csökkent értékű, a hang behatároltsága a naiva szerepére korlátozza. Ugyanakkor szép és kedves színpadi jelenség, őszinte és elfogulatlan. Henrik királyként Alfred Muff egy második vonalbeli német operaház megbízhatóságával hozta a szerepet – semmi különös, de semmi baj ugyanakkor. Igazi ensemble énekes, aki rokonszenvesen hagyja, hogy az erősebbek domborítsanak. Hírnökként, Michael Nagy hasonlót nyújtott. 

Kovácsházi István
Kovácsházi István

Végül még két megjegyzés. A premierre jelent meg a Lohengrin már említett új fordítása, ez ment a kivetítőn is a német szöveg mellett. A magyarítás tele van szöveghűtlenséggel, az eredeti jelentéssel ellenkező félrefordítással, olykor teljesen értelmetlen mondatokkal. Ez persze nem a nyelvtudás hiányából, hanem abból adódik, hogy a fordítók formahű átültetést kívántak létrehozni. Ám valódi költői képességek nélkül (és egyértelmű, hogy a fordítók egyike sem bír ilyenekkel), ez aligha sikerülhet, vagy csak úgy, hogy a szöveghűség vallja súlyosan kárát. Az előadás alatt ezért jobb lenne egy „szó szerinti”, prózai fordítást kivetíteni, ez ugyanis nem vezetné erdőbe a németül nem tudó nézőt.

A másik probléma, hogy a Lohengrin (és a jövőre tervezett Tannhäuser) esetében szinte semmi nem indokolja a 16.00 órai kezdetet. A darab tiszta játékideje alig haladja meg a három órát, azaz még a szokásosnál hosszabb szünetekkel is vidáman lemegy, ha 18.00 órakor kezdenek. Ráadásul alighanem a korai kezdés tehet arról, hogy a csütörtöki (azaz munkanapon) tartott első előadáson elég kevesen voltak a vasárnapihoz képest.

Vö. Orosz Ádám, Németh Zsombor: Wagneri töredékek 
- zéta -: Nagyon leegyszerűsítve 
Fáy Miklós: Lohengrin és balítélet 
Koltai Tamás: Elfuserált rendszerváltás 
László Ferenc: Az évszázad esküvője 
Péteri Lóránt: Egy Wagner-napról 

Szerző: Csont András
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2011. június 9. és 12.,  Cím:  Lohengrin,  Zeneszerző:  Richard Wagner,  Rendező:  Marton László,  Díszlet:  Horgas Péter,  Jelmez:  Benedek Mari,  Koreográfus:  Duda Éva,  Világítás:  Bányai Tamás,  Játékmester:  Frigyesi Tibor ,  Művészeti vezető, karmester:  Fischer Ádám,  Szereplők:  Alfred Muff,  Kovácsházi István,  Camilla Nylund,  Perencz Béla,  Petra Lang,  Michael Nagy,  Mukk József,  Kiss Tivadar,  Bakó Antal,  Jekl László,  Közreműködik:  Honvéd Férfikar, Budapesti Stúdió Kórus (karigazgató: Strausz Kálmán), MR Énekkar (karigazgató: Somos Csaba) és a Magyar Állami Operaház Zenekara,  Koprodukciós partnerek:  a Művészetek Palotája és a Magyar Állami Operaház közös produkciója,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott