Szomory Dezső

Fordítsuk komolyra a szót – következhetne a közhely, de ne fordítsuk, mert ami eddig leíródott, eleve komolynak íródott, s mindaz, ami a Kossuth Klubban június 10-én és 11-én négy ülésszak során elhangzott, még zsengébb pillanataiban sem tévedt komolytalanba. Az idei JAK Tanulmányi Napokon a József Attila Kör tagjai, meghívottjaik és vendégeik arra keresték a választ: „Miben különbözik az írók irodalomtörténete az irodalomtörténészekétől?” E főtémáról a legtöbb értekező – legalábbis azon nem kevesek, akiket módunk volt meghallgatni, vagy akiknek a kézirata e-mailben vált hozzáférhetővé – örömest szakadt le, hogy saját kutatási területeinek valamelyikére visszahúzódva szabályos-alapos műelemzéssel, csattanós esszével, összehasonlító vizsgálattal helyettesítse a centrális kérdéskör tényleges közelítését. 

Az alaphangot a nyitó előadás bevezető részében Kálmán C. György az egész konferenciára érvényesen ütötte le (mielőtt ő maga is elkanyarodott volna egy terület, a magyar avantgárd irányába): az írók által deklarált hagyományválasztás (a személyes írói „vallomás-irodalomtörténet”) egy művészeti leszármazási sor preferálását jelenti. De nem feltétlenül kell hinni az íróknak. Kötődéseiket illetően tévedhetnek is, félrevezetés is lehet a céljuk. Az idevágó kijelentéseiket helyeslő vagy korrigáló szakma, az irodalomtörténet-írás voltaképp ugyanebben a cipőben jár; a két állítás – a két örökségvállalás és -értelmezés – rokon módon bizonytalan. 

A kortárs írók közül rendszeres irodalomtörténeti munkát (XX. századi összefoglalást) nemrég közreadó Grendel Lajos sajnos nem tehetett eleget a meghívásnak, így az a szépírói-esszéista elköteleződés, amelyet az irodalomtörténeti műveket is alkotó írók, költők közt – például – a Simon István, Szerb Antal, Babits Mihály nyomvonalon lehet visszakövetni, itt nem juthatott szóhoz. A szépirodalmat is író irodalmár szakemberek és a lírába, drámába, epikába (még) nem tévelyedett irodalomtörténészek a konferencián nagyjából egyenlő számban képviseltették magukat.

Szűcs Teri azt fejtegette, vállalja-e elődként Kertész Imre Szép Ernőt és egyes konkrét műveit, s Kertész kijelentései e kérdésben mennyiben jelenthetik önmaguk ellenkezőjét. A Szegedről Budapestre, majd vissza, Budapestről Szegedre utazó Tóth Ákos hirtelen gyengélkedése miatt épp akkor kényszerült elhagyni a klubot, amikor ő lett volna soron. Tandori-kutatásainak egyéb ágaiból részben ismert tézisei közül meggyőzően rajzolódik ki – utólag, képernyőn olvasva –, miért és miképp ismerte fel Tandori az el nem ismert Szépben a modernitás egyik küldöttét. Bán Zoltán András szokás szerint provokatívan gondolatgazdag szomoryádáját az író-kritikus távollétében Szegő János prelegálta, a tulajdonképp kettős szerepjátékot azzal a derűvel kommentálva, mely mindvégig belengte a pünkösdi hosszú hétvége előtt sajnos nem épp sűrű sorokban felvonult hallgatóságot.

A Menyhért Anna, Németh Gábor és Szilasi László részvételével lezajlott, Szegő vezényelte kerekasztal-beszélgetés alig kezdődött el, máris majdhogynem kizárólagosan az analizálandó kérdéskör egy specifikus mezejére ([anti]feminizmus az irodalomban, nőírók, műveik és témáik [hiánya] a tankönyvekben, Czóbel Minkát a fősodorba! stb.) tájolódott, a nem terméketlen személyeskedés határait is toleránsan próbálgatva. Ugyanakkor kissé „a levegőben maradt” Szilasi tétele, miszerint „a Nyugat kezd kimenni a divatból”, s ez komoly erőviszony-átrendeződéseket indukálhat a hagyomány terén. Darvasi Ferenc Mándy Iván és a kortárs magyar futballszövegek című referátuma a forinthúszas erudíció ellenére félrevivőnek is bizonyult: nyomában a sport szépírói tematizálásának vonatkozásai váltottak ki enyhébb felzúdulást, és javaslatot: kerüljön majd külön is terítékre a kérdés. Szolláth Dávid mű-vesézése (Vay Sándor/Sarolta és Rakovszky Zsuzsa VS című regénye) egy minap megjelent alkotásra vetítette a történeti (de inkább az esztétikai) alapproblémákat, s a gender-problematika előtt nyitotta meg a vita távlatait.

E sorok írójának benyomása szerint a Kálmán C. által mondottaknál sokkal előrébb a gyülekezet nem jutott, ám a helyben járás nem kurta lépésekkel történt, a részleteket tekintve valamennyi előadás és disputa, szópárbaj és bekiabálás épülésünkre szolgált. Bizonyára árnyalhatná a képletet, ha az előadások – különös tekintettel az Előttem az elődöm Turi Tímea moderálta esszé-felolvasásaira – kötetben is hozzáférhetővé vál(nának). Addig is a sokszor megidézett – íróként, költőként etc., valamint többek közt a félhosszú vers fogalmát forgalmazó literátorként egyként illetékes – Tandori Dezső In memori Szomory – van szomori memory című verséhez fordulnánk, a jó cím után valami jó befejezésért is, csak hát ebben, noha „marad az örök-érvény” és felbukkannak könyvek is, inkább a sarkantyúslevélé és a tulipánsziromé a főszerep.

 

Vö. Porgányi Péter: Az olvasás pluralizmusa II.