Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MEGVÁLASZOLATLAN KÉRDÉSEK

Szávai János: A kassai dóm. Közelítések Márai Sándorhoz
2008. ápr. 22.
Sok érdekes vagy legalább is releváns kérdés, melyek szinte egyikére sem kapunk választ – nagyjából így összegezhető a Márai Sándorról szóló új esszékötet. BÁN ZOLTÁN ANDRÁS KRITIKÁJA.

Szávai János iterációnak nevezi Márai művészetének elemzésére alkalmazott módszerét, és szerinte egyben ez Márai egyik legfőbb művészi eljárása is. Hogy mi az iteráció, azt – egy tudományos könyvben kissé meglepő módon – a Bakos-féle Idegen szavak szótára segélyével definiálja: „fokozatos közelítés, más szóval ugyanazon eljárásnak egyre pontosabb értéket adó megismétlése.” A szerző azt reméli, a saját elemzései is efféle közelítések, melyek soha nem érhetik el a teljességet, mivel – és itt többször Jean Starobinskire hivatkozik – „nincsen totális értelmezés, mert lényegénél fogva minden megközelítés csak részleges lehet”. Rendben van. De ezt mintha a nagy genfi eszmetörténész nélkül is tudtuk volna.

És ezzel máris a kötet egyik gyengéjénél vagyunk, a hivatkozások ürességénél, elégtelenségénél. A szerző előszeretettel idéz francia irodalmárokat, művészeket, és ez érthető, hiszen tudjuk, hogy Szávai a francia kultúra jeles tudora, ráadásul egyike legkiválóbb francia műfordítóinknak. De citátumai sajnos nem állnak össze semmiféle eszmerendszerré, még laza halmazzá sem, inkább csak amolyan pofás kitűzőkként hatnak; hogy kitől (Benveniste, Girard, Genette, Van Thieghem, Lejeune, vagy éppen Bahtyin), mi kerül a papírra érvként, az meglehetősen esetleges. Vagy ami rosszabb, közhelyes. Jaspers szerint az irodalom a határhelyzeteket ábrázolja, mondja egyetértően Szávai. Lehet. De lehet igaz az ellenkezője is; és hát Márai esetében mintha nem a határhelyzetek jutnának először eszünkbe, ő ugyanis aligha egzisztencialista író. Vagy ha mégis, azt szeretnénk megindokolva látni.

Idevágó, de már kellemetlenebb kérdéskör, hogy a magyar Márai-elemzők meglehetősen rosszul járnak a kötetben. Közülük szinte csak Rónay László és Szegedy-Maszák Mihály kap lábjegyzetet, illetve Németh G. Béla (ám ő csak egy szóbeli megjegyzése felidézésével), noha az elmúlt évtizedben számos komolyan megfontolandó érveket hozó Márai-cikk született, valamint több alapos (bár kétségkívül vitatható és talán túlzottan apologetikus) könyv Lőrinczy Huba tollából. Ezek ignorálása nem pusztán az értelmezői ízlés kérdése, hiszen végeredményben kissé torz, de mindenképpen hiányos képet kapunk így a magyar irodalomtudomány és kritika újabb Márai-recepciójáról.

B337468Szávai több kísérletet tesz Márai egyes regényeinek újjáértelmezésére. A Szabadulás, a Válás Budán és A gyertyák csonkig égnek fekszik a boncasztalon. Analízisei közül az első, 1945-ben keletkezett, kéziratban maradt és először 2000-ben megjelent regény értékelése tűnik a legmeggyőzőbbnek. Bár itt sem értjük egészen pontosan, hogyan is kerül ide Frédéric Moreau az Érzelmek iskolája főhőse, nem is beszélve Trisztánról Wagner zenedrámájából, hiszen a művészet történetének legtipikusabb pillanatai két szerelmes szempár végzetes összekapcsolódásáról szólnak, és ez Szávai szerint is a regény egyik kitüntetett momentuma. De ezen túltesszük magunkat, mert egyetérthetünk az elemzővel, amikor a regényben alkalmazott két narrációs szólam széttartását megállapítva leszögezi: „Bizonyos, hogy a Szabadulás nem tartozik az író legsikerültebb regényei közé”.

A másik két regény analízise már problematikusabb. Értelmezésükben az egyik kiindulópont a könyv folyvást felbukkanó, valóban rendkívül fontos kérdése: „Még bonyolultabbá tette a Márai-recepciót az a váratlan és nehezen megmagyarázható fordulat, melynek során, a kilencvenes évektől fogva, a Márai-szövegek egyszerre bekerültek az olasz, a német, a francia, a spanyol, a portugál irodalmi közegbe. (…) Akár azt jelenti ez, hogy a Márai-szövegek egy része bekerül – amire magyar író esetében még nem volt példa – az európai irodalmi dialógusba, akár csak átmeneti, futó jelenségről van szó, Márainak ez a különös posztumusz sikere mindenképpen töprengésre kell késztesse a magyar kritikát. Többek közt azért is, mert az európai kánonba – legalább is egyelőre – bekerült művek értékrendje nem egyezik a magyar kánonban mindeddig kialakult értékrenddel.” A Válás Budán és A gyertyák… éppen a magyar kritika által már 1945 előtt is (lásd többek közt Örley István alapvető kritikái) kevésre taksált regények közé tartozik, az úttörő elemzés tehát roppant sürgető feladat. De sajnos Szávai gyenge kosztot kínál. Értelmező képzelőereje nem túl színes vagy ötletes, így komoly analízis helyett megelégszik – és ez a kötet egyébként is bántóan gyakran használt eljárása – egy-egy frappáns (vagy annak intencionált) idézet játékba dobásával. A gyertyák… esetében József Attila agyonidézett sora („Az igazat mondd, ne csak a valódit!”), míg a másik esetben Jaspers már említett gondolata a vezető elem, megtoldva némi Freuddal, valamint Tolsztoj A Kreutzer-szonáta című kisregénye felidézésével – ez utóbbi a Gyertyák-esszében is megemlítődik. Hogy e néhány világirodalmi utalásból nem kerekedhet ki még részlegesen sem átfogó elemzés, az aligha kétséges. Ám a nagyobb gond, hogy semmiféle, vagy éppen csak megpendített választ kapunk a sürgető és valóban perdöntő kérdésre: hogyan lehetséges, hogy a mai nyugati világ rajongással és őrületes példányszámokkal, míg a korabeli és mostani magyar értelmezői közösségek heves elutasítással reagáltak e művekre? „Az alapvető feladat tehát a Márai-oeuvre elhelyezése a magyar irodalomban, s egyúttal talán az európai irodalom folyamatában” – és erre mindenki rábólinthat. Ám a válasz szerfelett vitatható: „A feltételek ehhez az elhelyezéshez azonban, úgy gondolom, egyelőre még nem adottak. Hiányzik hozzá először is a filológiai alapozás.” Tény, hogy számos szöveg még kiadatlan, a levelezés feldolgozása messze nem megoldott, az életrajz rendkívül hézagos, és sorolhatnánk – noha a kép messze nem olyan zavaros, miként azt Szávai lefesti. De aligha lenne végső ír értelmezői nyűgeinkre a Szávai említette példa, azaz A Garrenek műve című 1988-ban Torontóban megjelent, Márai által autorizált és részben a régi szövegek (pl. A zendülők, 1930) újraírásával operáló regényciklus filológiai elemezése, a változatok összevetése – annál kevésbé, mivel e munka nagy részét Lőrinczy Huba már több könyvében is elvégezte.

A könyv szerkesztettsége sem kiadói mestermunka. A tanulmányok gondolatai, hivatkozásai bántóan sokszor ismétlődnek, olykor már előre tudjuk, mi következik. Egy igényesebben összerakott kötet többet segítene Márai ügyének. Közelítés helyett csak helyben járást tapasztalunk.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek