Shakespeare: A velencei kalmár / Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház, POSZT 2011
2011.06.11.

A sepsiszentgyörgyiek A velencei kalmár-előadására szóló jegy büszke tulajdonosaként fellépve a pécsi Nemzeti Színház színpadára, látjuk, hogy a közönség számára épített tribünt háromemeletes állványzat szegélyezi. STUBER ANDREA KRITIKÁJA.

Rozsdás csövek és fapallók alkotják, ahogyan az felújításnál, restaurálásnál szokás. Nyilván erősen süllyed Velence – véljük, s evvel a gondolattal máris ingoványos talajra léptünk. Másnap, a szakmai beszélgetésen ugyanis megtudjuk Bocsárdi László rendezőtől, hogy az állványt kényszerűségből húzták fel, mivel a pécsi színpad folyosószintjei között nincs összeköttetés, ellentétben a sepsiszentgyörgyivel, ahol létrán lehet közlekedni. A helyzet tehát az, hogy a POSZT-szereplésen díszletben látunk egy olyan előadást, amely valójában díszlettelen, vagyis a színháza a díszlete. És mivel a különbség koncepcionális, ez óvatosságra int a produkció megítélését és értelmezését illetően.

Mátray László és Szakács László
Mátray László és Szakács László
Az bizonyos, hogy Bocsárdi László rendezésében a térnek – a közelnek, a távolnak, a magasságnak és a mélységnek – meghatározó szerepe van. Mintha az lenne a cél, hogy szemmérték alapján igazodjunk el: lássuk a hősöket perspektivikusan kicsinek, nagynak, lássuk alulról, oldalról. És aztán akárhonnan nézzük is őket, sehogy se tudjuk meg, honnan van bennük az a felfokozottság, frusztráció, indulat, hév, utálat, boldogtalanság, csalódottság és elégedetlenség, amely a torkukig ér. E negatív belső tartalmak nyomasztó voltát nem enyhíti az előadáson végigáramló zeneiség. Fuvola és emberi voce szól, olasz operaária, zsidó szerencsekívánat és orosz nyelvű múlt idejű szerelmes vallomás hangzik a kulisszák közül, mögül. Ugyanakkor a lépések, dobogások, nyikorgások is jelentős hanghatások – ezek a kinyíló terek közti távolságok leküzdésének zajai.

Megint a térnél lyukadtunk ki, amely hangsúlyozottan színházi. Pőrén, leplezetlenül az. Sőt egyenesen leleplezőn, hiszen Lanzelo (Erdei Gábor) egyszer az ügyelői pultból hívja a szereplőket a következő jelenetre. A tárgyalási kép elején pedig a Tamási Áron Színház súgója – Pálffy Tibor patás ördög alakjában – a súgópéldányból adja fel a szöveget a velencei dózsénak, akit Nemes Levente játszik. (Ezt az atelier-gesztust akár önironikusnak vagy szarkasztikusnak is tekinthetjük.) A játékban tehát ott vannak a szereplőkön kívül a játszók, sőt a játékot nézők is: Bassanio (a feltűnően kellemes orgánumú Kolcsár József) pezsgővel kínál meg néhány nézőt, amikor a jó húsban lévő velencei aranyifjak meglátogatják Antoniót, a velencei kalmárt.
 

A címszereplőt, aki Mátray László megformálásában délceg, kopasz, fülbevalós, és fekete bőrnadrágot visel. (Dobre-Kóthay Judit jelmezei talán túlságosan is direktek: a fekete bőrnadrág éppúgy, mint Portia haspóló jellegű reneszánsz fölije és elöl maxi - hátul mini szoknyája.) A tekintetébe bánatos drámai erőt sűrítő Mátray László az előadás legelején beavat bennünket – Géher István Shakespeare-olvasókönyvének szavaival – a darab által felvetett problémákba, az antiszemitizmustól a férfiszerelemig. A prológ verbálisan magyaráz. Mindaz, ami utána következik, emocionálisan visz szerte-széjjel.

Antonio – ki a darab elején felhívja a figyelmünket arra, hogy szerinte a világ színpad, melyen eljátsszuk szerepünket, s ő a búsat játssza – szeret és nem remél. Tud, lát, ért. Úgy tetszik, a kritikus pillanatokban még azt is kitalálja, hogy Bassanio asszonya eljött álruhában a bíróságra meglesni, megmérni és megmenteni vadonatúj férjét. Ebben a szcénában kulminál a darab, a sepsiszentgyörgyi produkció és maga a pécsi helyszín is: a Nemzeti Színház impozáns, klasszicizáló nézőtere a színpadról nézve. (A szünetben kilencven fokkal odébbcsaltak bennünket, közönséget, hogy az előadás második részére az állványzat aljából kiszabadulhasson a tekintetünk a függöny felé és mögé.) Ott omlik össze, válik egészen kicsivé Szakács László szinte karikaturisztikusan zsidós vonásokat mutató, hangos és agresszív Shylockja. 

Fotók: Barabás Zsolt (A képek forrása: POSZT)
Fotó: Barabás Zsolt (A képek forrása: POSZT)
A tárgyalási jelenet a csúcsa a Portiát játszó Kicsid Gizella alakításának is. A jogásznak öltözött gazdag belmonti hölgy a perben kissé feszengve viselkedik, ítélkezésének elkerülhetetlensége kényelmetlenséget sugall, már-már Sui Ta-i kínokat idéz.  Kedves apró nüánsz – egyben a színházi vonulat erősítése –, hogy a színésznő kopasz parókás férfifigurája finoman felidézi Kicsid úszósapkás Yvonne-fejét. Gajzágó Zsuzsa Nerissaként érzékeny női szolidaritással asszisztál úrnőjének, s nem feledkezhetünk meg Pálffy Tibor még egyszeri említéséről sem, mert egymaga játssza el mindkét, kudarcot vallott lánykérőt, széles színészi kedvvel, mindenre készen és képesen. 

Amikor Antonio elfárad Shylockhoz pénzt kérni, s fádan-türelmetlenül megköti az üzletet – háromezer dukát három hónapra –, a kezével mutatja a terminust. Nem ám úgy, hogy feltartja a hüvelykjét, a mutatóujját és a középsőt, ahogy általában szoktuk. Hanem a kézfejét kifelé fordítva, a középső, a gyűrűs és a kisujját mereszti fel. Keresetten eredeti mozdulat, élő ember ilyet aligha csinál. (Leszámítva a favágót, amikor öt sört kér.) Kicsit hasonlít az előadásra.
 
Szerző: Stuber Andrea
Szerző:  William Shakespeare,  Cím:  A velencei kalmár,  Rendező:  Bocsárdi László,  Zenei vezető:  Incze G. Katalin,  Jelmez:  Dobre-Kóthay Judit,  Díszlet:  Bartha József,  Dramaturgiai munkatárs:  Czegő Csongor,  Szereplők:  Nemes Levente,  Mátray László,  Kolcsár József,  Diószegi Attila,  Márton Lóránt,  Nagy Kopeczky Kálmán,  Nagy Alfréd,  Erdei Gábor,  Kőmíves Mihály,  Szakács László,  Nagy Lázár József,  Kicsid Gizella,  Gajzágó Zsuzsa,  Szalma Hajnalka,  Pálffy Tibor,  Közreműködik:  Szilágyi Zsolt,  Boldizsár Szabolcs,  Megjegyzés:  az NKA által nem támogatott