SZEMMÉRTÉK

Rozsdás csövek és fapallók alkotják, ahogyan az felújításnál, restaurálásnál szokás. Nyilván erősen süllyed Velence – véljük, s evvel a gondolattal máris ingoványos talajra léptünk. Másnap, a szakmai beszélgetésen ugyanis megtudjuk Bocsárdi László rendezőtől, hogy az állványt kényszerűségből húzták fel, mivel a pécsi színpad folyosószintjei között nincs összeköttetés, ellentétben a sepsiszentgyörgyivel, ahol létrán lehet közlekedni. A helyzet tehát az, hogy a POSZT-szereplésen díszletben látunk egy olyan előadást, amely valójában díszlettelen, vagyis a színháza a díszlete. És mivel a különbség koncepcionális, ez óvatosságra int a produkció megítélését és értelmezését illetően.

Az bizonyos, hogy Bocsárdi László rendezésében a térnek – a közelnek, a távolnak, a magasságnak és a mélységnek – meghatározó szerepe van. Mintha az lenne a cél, hogy szemmérték alapján igazodjunk el: lássuk a hősöket perspektivikusan kicsinek, nagynak, lássuk alulról, oldalról. És aztán akárhonnan nézzük is őket, sehogy se tudjuk meg, honnan van bennük az a felfokozottság, frusztráció, indulat, hév, utálat, boldogtalanság, csalódottság és elégedetlenség, amely a torkukig ér. E negatív belső tartalmak nyomasztó voltát nem enyhíti az előadáson végigáramló zeneiség. Fuvola és emberi voce szól, olasz operaária, zsidó szerencsekívánat és orosz nyelvű múlt idejű szerelmes vallomás hangzik a kulisszák közül, mögül. Ugyanakkor a lépések, dobogások, nyikorgások is jelentős hanghatások – ezek a kinyíló terek közti távolságok leküzdésének zajai.

Megint a térnél lyukadtunk ki, amely hangsúlyozottan színházi. Pőrén, leplezetlenül az. Sőt egyenesen leleplezőn, hiszen Lanzelo (Erdei Gábor) egyszer az ügyelői pultból hívja a szereplőket a következő jelenetre. A tárgyalási kép elején pedig a Tamási Áron Színház súgója – Pálffy Tibor patás ördög alakjában – a súgópéldányból adja fel a szöveget a velencei dózsénak, akit Nemes Levente játszik. (Ezt az atelier-gesztust akár önironikusnak vagy szarkasztikusnak is tekinthetjük.) A játékban tehát ott vannak a szereplőkön kívül a játszók, sőt a játékot nézők is: Bassanio (a feltűnően kellemes orgánumú Kolcsár József) pezsgővel kínál meg néhány nézőt, amikor a jó húsban lévő velencei aranyifjak meglátogatják Antoniót, a velencei kalmárt.

 

A címszereplőt, aki Mátray László megformálásában délceg, kopasz, fülbevalós, és fekete bőrnadrágot visel. (Dobre-Kóthay Judit jelmezei talán túlságosan is direktek: a fekete bőrnadrág éppúgy, mint Portia haspóló jellegű reneszánsz fölije és elöl maxi - hátul mini szoknyája.) A tekintetébe bánatos drámai erőt sűrítő Mátray László az előadás legelején beavat bennünket – Géher István Shakespeare-olvasókönyvének szavaival – a darab által felvetett problémákba, az antiszemitizmustól a férfiszerelemig. A prológ verbálisan magyaráz. Mindaz, ami utána következik, emocionálisan visz szerte-széjjel.

Antonio – ki a darab elején felhívja a figyelmünket arra, hogy szerinte a világ színpad, melyen eljátsszuk szerepünket, s ő a búsat játssza – szeret és nem remél. Tud, lát, ért. Úgy tetszik, a kritikus pillanatokban még azt is kitalálja, hogy Bassanio asszonya eljött álruhában a bíróságra meglesni, megmérni és megmenteni vadonatúj férjét. Ebben a szcénában kulminál a darab, a sepsiszentgyörgyi produkció és maga a pécsi helyszín is: a Nemzeti Színház impozáns, klasszicizáló nézőtere a színpadról nézve. (A szünetben kilencven fokkal odébbcsaltak bennünket, közönséget, hogy az előadás második részére az állványzat aljából kiszabadulhasson a tekintetünk a függöny felé és mögé.) Ott omlik össze, válik egészen kicsivé Szakács László szinte karikaturisztikusan zsidós vonásokat mutató, hangos és agresszív Shylockja. 

A tárgyalási jelenet a csúcsa a Portiát játszó Kicsid Gizella alakításának is. A jogásznak öltözött gazdag belmonti hölgy a perben kissé feszengve viselkedik, ítélkezésének elkerülhetetlensége kényelmetlenséget sugall, már-már Sui Ta-i kínokat idéz.  Kedves apró nüánsz – egyben a színházi vonulat erősítése –, hogy a színésznő kopasz parókás férfifigurája finoman felidézi Kicsid úszósapkás Yvonne-fejét. Gajzágó Zsuzsa Nerissaként érzékeny női szolidaritással asszisztál úrnőjének, s nem feledkezhetünk meg Pálffy Tibor még egyszeri említéséről sem, mert egymaga játssza el mindkét, kudarcot vallott lánykérőt, széles színészi kedvvel, mindenre készen és képesen. 

Amikor Antonio elfárad Shylockhoz pénzt kérni, s fádan-türelmetlenül megköti az üzletet – háromezer dukát három hónapra –, a kezével mutatja a terminust. Nem ám úgy, hogy feltartja a hüvelykjét, a mutatóujját és a középsőt, ahogy általában szoktuk. Hanem a kézfejét kifelé fordítva, a középső, a gyűrűs és a kisujját mereszti fel. Keresetten eredeti mozdulat, élő ember ilyet aligha csinál. (Leszámítva a favágót, amikor öt sört kér.) Kicsit hasonlít az előadásra.

 

Vö. Bíró Kristóf: A gyűlölet gyűlöletet gerjeszt 

Csáki Judit: Gyűlölet a köbön 
Kovács Bálint: A gyűlöletről 
Koltai Tamás: Pénz és szex