Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NEM OLDJA BÉKÉVÉ

56. Sterija Játékok, Újvidék
2011. jún. 11.
Az Újvidéken rendezett 56. Sterija Fesztivál dramaturgiai díját a történelem érdemelte volna: a fesztivál nyitónapján jelentették be, hogy elfogták Ratko Mladićot, a srebrenicai tömegmészárlás felelős parancsnokát. CSÁKI JUDIT ÖSSZEFOGLALÓJA.

A Sterija Játékok fő helyszíne az újvidéki Nemzeti Színház, melynek emeleti teraszán a fesztivál idején ott lobog az összes résztvevő nemzet zászlaja, így a horvát is – ezért aztán a nyitó előadás után ki sem tudtunk lépni a színházból, mert rohamrendőrök sorfala védett bennünket a színház előtt spontán összegyűlt tüntetőktől; megannyi szerb fiatal, akik nemzeti hősként ünnepelték Mladićot, noha többségük legföljebb csecsemő lehetett, amikor 1995-ben ő levezényelte a srebrenicai népirtást, melynek során közel kilencezer bosnyák férfi és fiú vesztette életét.

Born in YU - Belgrád
Born in YU – Belgrád

A színházban pedig a belgrádi Jugoszláv Drámai Színház előadását játszották, Born in YU címmel. A szöveg egy dramaturg-csapat munkája, akik főleg dokumentumokból, személyes vallomásokból, vagyis velejéig non-fictionból dolgoztak; az immár atomjaira hullott Jugoszlávia (és a hullás még nem fejeződött be) egykori állampolgárai mondták el sorsuknak azt a fázisát, melyben az egykori közös országból valamelyik utódállamban találták magukat. A szerbek Szerbiában – vagy Szlovéniában, vagy Horvátországban, vagy Bosznia-Hercegovinában, esetleg a nemrégiben függetlenné vált Montenegróban; és lettek nagyhirtelen többségiek vagy kisebbségiek, különféle etnikai konfliktusok egyik vagy másik oldalán.

A játéktér meghatározó eleme egy alagút, amely a közönség felé erőteljesen kiszélesedik. Tíz színész és tíz piros szék, hátul egy zongora. Beszélő színház Dino Mustafić rendezése; olykor némi mozgás, játék a székekkel, némi interaktív közjáték – de nagyjából-egészéből a szöveg a lényeg. Az egyéni történetek, amelyek megtízszerezve már mutatnak valamit a tipikusból: a vegyesházasságokból, az azokból született gyerekek kettős (hármas-négyes) kulturális identitásából, a nemzeti kultúrák és az etnikai konfliktusok megerősödéséből. Higgadt, szép, itt-ott érzelmes előadás.

Átkozott legyen, aki elárulja a hazáját! - Ljubljana
Átkozott legyen, aki elárulja a hazáját! – Ljubljana

Amelyre aztán másnap este jókora erővel csapott rá a harminchat éves rendező-üstökös, a horvát Oliver Frljić produkciója, a ljubljanai Szlovén Ifjúsági Színház Átkozott legyen, aki elárulja a hazáját! című előadása. Ez is erősen ensemble-produkció, ez is túlnyomórészt non-fiction anyagra épül, és hát szétprovokálja a világot, Jugoszlávia széthullásától kezdve a színházi hagyományokon át a közönségig. „Azt akarjátok, hogy szépen végigkövessetek egy előadást, azonosulni tudjatok a hőssel, és legyen fölemelő a vége, mi?” Ezt vágják a nézőtéren ülők képébe a játszók (pedig senki, de senki nem ül ott sem a magyar parlament tagjai, sem a magyar kulturális királycsinálók közül), és igen: néhányan pucérra vetkőznek, sokan és sokat káromkodnak, és lőnek, lőnek, lőnek, hangosan és lőporosan; hullik a tízfős színészcsapat, majd rögvest föltámad újra, hogy újra meghaljon. Kap a pofájába a nagy szerb nacionalizmus, a túlhajtott nemzeti öntudat, a színházi dilettantizmus, az emberi mocsokság. Profán és gátlástalan színház a Frljićé: a színészek rögtönzött divatbemutatón a különböző nemzetek zászlaiba burkolózva illegetik magukat, hemperegnek a földön, fölpattannak és pisztolyt rántanak megint. Nincsen hagyományos ív, sem történet, sem katarzis – van viszont folyamatos nézői aktivitás (jónéhányan kimentek az előadásról, de volt bekiabálás is) és figyelem. Az Átkozott legyen… egy trilógia második része (az elsőt Turbofolk címen itthon is láthatta a közönség vendégjátékon, melyről kritikánk itt olvasható – a szerk.), és nem szerepelt a fesztivál versenyprogramján, ellentétben a következő estén bemutatott szabadkai Frljić-rendezéssel, a trilógia harmadik részével.

Gyávaság – ez a címe a Szabadkai Népszínház szerb társulata előadásának. Egy színésznő sírva jön a színpad elejére, és a kivilágított nézőtérnek elmondja, hogy őt bizony kényszerítik erre a föllépésre, nem a saját véleményét mondja, és nem is ért egyet azzal, amit mond. Erős felütés – mind színházilag, mind a politikai kontextust tekintve. Mert ez utóbbi megintcsak elemi közege a produkciónak. Amely Milosević elhíresült mondatának fölidézése után („Ma még lehetetlen eldönteni, hogy a koszovói háború a szerbek győzelmével vagy vereségével végződött.”) egy bírósági tárgyalást imitál, melynek során a színészek a volt Jugoszlávia nagy rendezőinek és színészeinek (Dušan Jovanović, Ljubiša Ristić, Inge Apelt, Nada Kokotović és mások) identitását elrabolják, s a bíró éppen azzal vádolja őket, hogy nem azok, akiknek mondják magukat, miközben a volt össznemzeti színházi nagyságok életrajzát és pályáját is fölemlegetik.

Gyávaság - Szabadka. Forrás:
Gyávaság – Szabadka (A képek forrása: www.pozorje.org.rs)

Aztán Szerbia közelmúltjának néhány kiemelt pillanata (a NATO-bombázás, Koszovó) elevenedik meg, a táncszínház vagy inkább a fizikai színház nyelvén: a nyolc színész összehangolt játéka meggyőző, miközben úgy néz ki, szanaszét sertepertélnek a játéktérben. Emelgetnek transzparenseket, majd a táblákat lefelé fordítva botorkálnak vakon, és közben csapódnak az előítéletek tengerében: bűnös nemzettel bűnös egyedet szögeznek szembe, kollektív előítélettel az egyéni előítéletet. Terítékre kerül a tipikusan vajdasági, még tipikusabban szabadkai helyzet: szerbül és magyarul mondják el ugyanazt a történetet, egyszer az egyik, másszor a másik nép sérelmére. Aztán egyikük kipenderül a nézőtérre, és mikrofonba szögezi a kérdést a nézőknek: elismernék-e Koszovót, havi háromezer eurós fizetésért cserébe, vagy ülnének-e egy fekete és egy homoszexuális ember közé. A provokatív kérdésekre meglepően – vagy tán nem is meglepően – tipikusan előítéletes válaszok jönnek, de a színésznek további kérdése nincsen. Ekkor is föláll, és kimegy néhány néző.

A finálé megrendítő, de – mivel ekkorra az ember már ismerni véli Frljić rendezői nyelvét – nem meglepő. A színészek a színpad elé jönnek, és tizenkét percen át felváltja sorolják azoknak a Srebrenicában lemészárolt muzulmánoknak a nevét, akiket eddig sikerült azonosítani. És közben is kimennek néhányan a kivilágított nézőtérről.

És egyébként láttam még néhány előadást – de ez a Sterija a politikáról, a történelemről szólt, és az emlékezésről, amely egyáltalán nem oldotta békévé őseink harcát. 

(Az 56. Sterija Játékokon a legjobb előadás díját a Gyávaság kapta, a legjobb rendezőét Oliver Frljić, a kritikus nemzetközi zsűri díját ugyancsak Oliver Frljić és a Gyávaság című előadás.)

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek