Beszélgetés Törőcsik Marival / POSZT 2011
2011.06.10.

Ha majd egyszer íródik egy olyan magyar színháztörténet, ami az oral history módszereit is felhasználja, akkor abban Törőcsik Mari történetei kétségkívül fontos szerepet kell, hogy kapjanak. OROSZLÁN ANIKÓ ÍRÁSA.

Nemcsak azért, mert az ötvenes évek végétől kezdve szinte mindent megélt, ami fontos, hanem mert beszélni is szeret minderről. Ráadásul valahányszor hallgatjuk, mindig feltűnik, milyen érzékeny lényeglátással tudja elkerülni az „intimpistás” színházi történeteket és színészpletykákat, hogy aztán végül valahogy mindig a lényegnél, a színészetnél tudjunk kikötni.

Törőcsik Mari a XI. POSZT megnyitóján. Fotó: Tóth László
Törőcsik Mari a XI. POSZT megnyitóján. Fotó: Tóth László
Mindezek miatt a POSZT második napjának délutáni beszélgetésén nem igazán volt szükség moderátorra. Veiszer Alinda hiába próbált keretet szabni a narrációnak, a beszélgetés egy idő után önmagát szervezte, újabb és újabb témákat kibontva. A kérdező nem bánta, gyorsan kapcsolt, és aztán könnyedén bogozta szét a diskurzus mellékszálait.

Törőcsik Marit a Színházi Kritikusok Céhe hívta meg abból az alkalomból, hogy úgy döntöttek, ő kapja meg elsőként a most alapított életműdíjat, amelyet ez év szeptember 25-én adnak át a 31. Színikritikusdíj-átadó gálán, s egyúttal ő lesz a Színikritikusok Díjának védnöke is. Ennek megfelelően a „riporter” az eddig kapott kritikusi díjairól – szám szerint hatról, valamint a hozzá kapcsolódó élményekről – kérdezte volna az „interjúalanyt”, de csak három konkrét év és körülbelül öt előadás felemlegetéséig jutottak. Szó esett viszont Anatolij Vasziljevről, Schwajda Györgyről, Major Tamásról, Zsótér Sándorról, valamint a színészi jelenlétről, módszerekről és a nem létező maníros eszközökről.

A délutáni eszmecsere egyik visszatérő motívuma a média és a színház viszonyára való utalás volt. Törőcsik szerint méltatlanul kevés a színházzal foglalkozó híradás: nemcsak elismert társulatok sikeres külföldi vendégszereplései, de sok remek vidéki színész (itt név szerint említette Király Leventét) marad reflektálatlanul a televízióban. Ennél élesebb kritikai észrevételt nem nagyon sikerült belőle kicsikarni: elmondta, hogy minden színház sorsáért izgul, de a közös munka során a legkevésbé sem fontos számára a kollégák politikai hovatartozása, csak és kizárólag a tehetség. Alföldi Róbert és Vidnyánszky Attila szembenállásának kérdésében – illetve a Nemzeti Színház ügyében – sem volt hajlandó ezen sem az egyik, sem a másik kedvéért túllépni. Hiába a fiatalabb színházi generációk képviselőinek „forradalmi” hevülete, Törőcsiktől mindez természetes, egyszerű, elfogadható álláspontnak tetszik. „Én annyit küzdöttem már, most küzdjenek mások” – legyint. Érezhetnénk a hangjában kiábrándultságot, ehelyett egyszerűen jogosnak érezzük azt, amit mond. 

Ragaszkodik ahhoz is, hogy a szakmában a szerencse kegyeltje, hiszen nemcsak a legnagyobb mesterekkel dolgozhatott, de soha nem érezte azt, hogy ne volna rá szükség. Éppen ezért – állítja – sosem mer úgy elvállalni vagy visszautasítani szerepet, hogy azt mondaná, az az utolsó. Bár felmerült, hogy a következő évek meghozhatják a színpadtól való búcsút, ebben - odaadását, frissességét és szellemi energiáit látva - kénytelenek vagyunk kételkedni.

Törőcsik nem mellesleg azon ritka színészeink egyike, aki fogalmazási nehézségek nélkül, érthetően, intelligensen tud a munkájáról beszélni, és általában ez képezi a vele készült beszélgetések legizgalmasabb részét. Például a jelenlét kérdésének bonyodalmait és megfogalmazhatatlanságát, amivel egyébként teoretikus munkák tucatjai küzdenek, ámulatba ejtően egyszerű hasonlatokkal és képekkel érzékelteti. Azt mondja (Pilinszkyvel szólva): ideális esetben nem az adó „indul meg” a befogadó felé, hanem a színész színpadi létezését látva a nézőnek kell megmozdulnia. Vagyis olyan koncentráltsággal kell jelen lenni, ahogy a kisgyerek teszi a sarokban, amikor a szőnyegen játszik. Nagyon nehéz, erőltetéssel nem előidézhető képesség az, hogy az ember ne hamisan, igaztalanul szóljon és legyen jelen.

Felidézi Major Tamás fiatalkori énjét érintő „definícióját”, miszerint nincs különösebb eszköze, de mégis minden motiváció és megnyilvánulás „látszik rajta”. Tehetséges, de nem tud semmit, állította Major, és „hálistennek” nem képes általános színészetet művelni. Törőcsik Mari elmondja azt is, hogy a sokkal szívesebben és könnyedebben játszott hallgatag szerepek után milyen nehezen jött meg a megfelelő beszédhang vagy egy eltalált sikoly, s hogy milyen hálás azért, hogy a vele dolgozók ezt sohasem sürgették nála. Azóta megjött a hangja, nyugtázza, sőt nevetve beismeri, hogy betegsége óta többet beszél, mint azelőtt valaha.

A fentebb említett kívánságon – azaz a vidéki színészek médiában való elismertetésén, népszerűsítésén – túl mást is üzen, ő – ahogy magát sokszor hívja –, Törőcsik Mariska Pélyről. Azt szeretné, ha a kritikusok deklarálnák, hogy minden előadásról csakis nagyjából a tizedik este után írnának. Ő ugyanis a premiert mindig elrontja. Azt viszont, amikor a színházról beszél, sohasem.
 
Helyszín:  Pécsi Kulturális Központ,  Időpont:  2011. június 10.
Megítélt támogatás: 45 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A XI. POSZT megvalósítására (2011)