Persze Pászt Patrícia izgalmas, jól szerkesztett monográfiájának elsősorban nem ezért kell örülnünk. Hanem például azért, mert bár a sokáig gyakorlatilag láthatatlan hazai színházi könyvkiadás lassan, nagyon lassan kezdi összeszedni magát, s az utóbbi néhány évben rendszeresen jelennek meg lényeges publikációk, köztük értekezések, drámakötetek vagy memoárok színházi alkotóktól, a kortárs színháztörténésekről mégsem tudunk és merünk érdemben nyilatkozni.
A kortárs színházzal tudományos alapokon foglalkozó szerző dilemmájával természetesen Pászt Patrícia is tisztában van: kötetében többször utal a folyamatok megítéléséhez szükséges távlat hiányára, az ebből fakadó lehetséges hiányosságokra. A szerzői miniportrékból és a kortárs lengyel dráma infrastrukturális (meg gazdasági, szociális, esetenként politikai) hátteréről szóló eszmefuttatásokból összeálló narratíva mégis nagyjából kerek egésznek tetszik, ha nem is – és ez, éppen zajló eseményekről lévén szó, szintén természetes – lezártnak. A kötet tehát egyszerre több értelemben is hiányt pótol: a mai lengyel dráma születésével és fejlődésével kapcsolatos értékes megfontolásai mellett módszertanilag is figyelemre méltó, kiegyensúlyozott munka.
Jól lehatárolt a választott időszak: a kötet az 1990 és 2005 közötti lengyel drámával foglalkozik. A kezdő időpont könnyen megfejthető: a rendszerváltozások a kelet-európai színházi berkekben nagyon hasonlót jelentettek, hiszen a kettős kódolás, a rejtjeles beszéd lehetősége egyik napról a másikra megszűnt. A színpadon elhangzó szöveget a nézőtéren ülők évtizedeken át pontosan értették: közös volt az ügy, közös volt az ellenség, tehát közös volt a nyelv is. 1989-90-nel azonban ez a fajta összekacsintás megszűnt: bekövetkezett a „hasznavehetetlen szabadság” korszaka (38.o). A 2005-ös záró dátumot rugalmasan kitágítja, ugyanakkor segít értelmezni a monográfiával egy időben, szintén a Kalligramnál megjelent Fiatal lengyel dráma című antológia (a kötetről szóló írásunkat l. itt – a szerk.), melyben a 2003-2008 közötti drámatermésből válogatott Pászt Patrícia. Azért éppen abból, mert 2003-ban két fontos, nagy vihart kavart lengyel drámaantológia (Apagyilkosok, Pornónemzedék) is napvilágot látott, vagyis északi barátainknál elkezdődött valami új, amiről most még csak inkább sejtéseink lehetnek: a megjelent antológia nem értékel (értsd: nem a „legjobb” drámák vannak benne), viszont pontos látleletet nyújt a kurrens trendekről.
Amelyek – és itt visszatérünk a Mai lengyel drámairodalom című értekezéshez – korántsem előzmény nélkül valók. A polonista szerző a lengyel színpadi hagyományban helyezi el a rendszerváltozás körüli-utáni útkeresést, sőt a sokat emlegetett, évszázados magyar-lengyel barátság is fontos adalékokat kap a bevezető fejezetben. Kiderül például, hogy míg magyar nyelven több mint kétszázötven írás jelent meg a lengyel drámáról, színházról, addig a Magyarországnál négyszer nagyobb területű Lengyelországban alig ötven szöveg foglalkozott a kortárs magyar színházzal. Az e sorok írója által is sokat kárhoztatott, mert túlságosan egyoldalú és konzervatív magyarországi színházműsor-politika is kissé más fénytörésbe kerül, ha elmondjuk, hogy a rendszerváltozást követő másfél évtizedben harmincegy lengyel darab negyvenkilenc premierje zajlott le – igaz, ezek fele vidéki vagy határon túli magyar színházakban, ráadásul a játszott daraboknak alig 15%-a (!) volt kortárs lengyel dráma.
Nemcsak a hazai direktorokat és rendezőket kell ezért a meglehetősen szerény számért okolni, hiszen a magyar és lengyel színházi hagyomány alapvetően másról és máshogyan beszél. A lengyel színpad vonzalma a szimbolikus-szürrealista témák és fogalmazásmód iránt sok évszázados, ma is élő tradíció, míg nálunk a „földhözragadt”, realista gondolkodás inkább jellemző. Ezért az sem meglepő, hogy a kortárs magyar drámabemutatók Lengyelországban javarészt sikert aratnak, hiszen olyasvalamit mutatnak a világból, amiről ők ritkán beszélnek, miközben nálunk a lengyel szövegek gyakran elkönnyítve, a komikus elemek felerősítésével, a szolid gondolati tartalom érintetlenül hagyásával történnek meg (l. 28. és 31.o).
Igen tanulságosak a nagy öregekről, vagyis a ’89 után megszólalni próbáló, de rendre kudarcot valló Slawomir Mrożekről, az új idők új hangját aktívan kereső Tadeusz Różewiczről, vagy a Nyugat felé történő földrajzi-szellemi orientációval hangos sikereket elérő Janusz Głowackiról szóló fejezetek. A középgeneráció két legjelentősebb alkotójának pályaképe másfajta, szintén sikeres alkalmazkodásról tanúskodik. A nálunk sajnálatos módon alig ismert Bogusław Schaeffer eminens zeneszerzőként „komponálja” drámáit, melyek a zenei szerkesztésmód miatt tudnak időtlen remekművekké válni. A szerzőkről szóló, átlagosan 8-20 oldal terjedelmű fejezetekből terjedelmét tekintve is kiemelkedik a Tadeusz Słobodzianek munkásságát taglaló, igen alapos rész. Ezt már csak azért is érdemes figyelmesen olvasni, mert a szerző jól alátámasztott érvekkel igazítja ki az egyetlen meglátásra (a drámaíró illetve szövegei /feltételezett/ vallásosságára) építő hazai Słobodzianek-recepciót. Ahogy időben közeledünk a mához, a (nálunk legfeljebb a filoszok által ismert) szerzőkről szóló megállapítások érthető módon egyre óvatosabbak lesznek.
Az, hogy egy kétszáz oldalas monográfia egyáltalán szentelhető a friss lengyel drámairodalomnak, mást is elárul: azt ti., hogy Varsó és más nagyvárosok is rendelkeznek a szükséges infrastruktúrával és egyéb, virtuális és valós fórumokkal, ahol a kortárs dráma „működés közben” kipróbálható. (A sikerhez az elmúlt évtizedben megizmosodott, a színházról radikálisan mást gondoló fiatal/os/ rendezőnemzedék sokkal járult hozzá: a nagymester, Krystian Lupa köpönyegéből előbújt Krzysztof Warlikowski, Grzegorz Jarzyna vagy Jan Klata nemzetközileg jegyzett, „piacképes” nevek.) Lengyelországban számlálhatatlan tematikus színházi fesztivál létezik, s ha nem is mind hosszú életű, újak is folyton születnek. A hazai drámaírók még jó ideig álmodozhatnak arról, hogy a műveikből készült antológiából több mint ötezer példányt adjanak el, hogy aztán rögtön újra nyomdába kerüljön a kiadvány, mint történt az 2003-ban a már említett Pornónemzedékkel. Példa értékű – és számbeli mutatóit tekintve is meghökkentően eredményes – Słobodzianek kezdeményezése: 2003-ban hozta létre a fővárosban Dráma Laboratóriumát, ahol négy év alatt „29 workshopot szervezett, melyek keretében 85 szöveget ’szerzői’ és 31 drámát ’rendezői olvasások’ alkalmával elemeztek, mintegy 35 rendező, 50 drámaíró és 220 színész részvételével” (181.o).
A tanulság levonását inkább meghagyjuk másoknak, annyit viszont bátran megállapíthatunk, hogy Pászt Patrícia kötete rengeteget tesz azért, hogy a ma élő lengyel drámaszerzők ne csupán ismerősek legyenek számunkra, hanem végre valódi, kedves ismerőseinkké váljanak.