Fiatal lengyel dráma
2011.06.11.

A lengyel színház nézőinek élete nem sétagalopp. A legfiatalabb írógenerációt ugyanis csupa sötét, nyomasztó téma foglalkoztatja, még ha ezt olykor igen viccesen is tálalják. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Kezdjük egy fontos idézettel: „A kortárs drámairodalom színvonala igaz, nem túl jó, de nem is túl rossz. Inkább közepes, vagyis normális. Normális, azaz olyan, amilyennek lennie kell. A színház, mint minden más művészeti ág, az átlagos alkotásokra épül.” Utószavában Pászt Patrícia, a Fiatal lengyel dráma című kötet szerkesztője-fordítója idézi a fentieket Janusz Majcherek lengyel színháztörténésztől, s még mielőtt bárki valamifajta előzetes mentegetőzést vizionálna e sorok mögé, kijelentjük, hogy a megállapítást józannak és reálisnak érezzük a kötetet elolvasva, ráadásul bátran vonatkoztathatjuk (vonatkoztatnunk kellene) a kortárs magyar drámairodalomra is. 

Ez utóbbira az is feljogosít, hogy a Kalligramnál megjelent, tíz friss és ropogós lengyel drámát (tényleg: 2003-2008 között született mind) tartalmazó kötetnek született lengyel nyelvű párja (Ütközések. Új magyar drámák), melyben ugyancsak tíz, kortárs magyar színpadi szöveg található, a 2002-2010 közötti esztendők termése. (Érdemes felsorolni a szerzőket és címeket, hiszen látható belőlük, hogy a szintén Pászt Patrícia válogatta lista meglehetősen jól reprezentálja a kortárs magyar drámában működő gondolati, nyelvi, tematikai irányokat – Forgách András: A kulcs; Háy János: Vasárnapi ebéd; Mikó Csaba: Apa; Spiró György: Koccanás; Térey János: Asztalizene; Hamvai Kornél: Castel Felice; Pintér Béla: A sütemények királynője; Kárpáti Péter: Szörprájzparti; Tasnádi István: Fédra-fitnesz; Németh Ákos: Deviancia). 

Anélkül, hogy mélyebb összehasonlító elemzésbe fognánk, annyi feltétlenül megállapítható, hogy a magyar válogatásban gyakorlatilag nem szerepel olyan szerző, akinek a művei ne lennének hosszú évek (esetenként évtizedek) óta kisebb-nagyobb hazai színházak repertoárdarabjai. A Fiatal lengyel dráma szerzői is sikeresek, elismertek hazájukban, viszont egyrészt valóban fiatalabbak (szintén az Utószóból tudni, hogy a legfiatalabb huszonhét, míg a legidősebb is csak negyvennyolc éves), másrészt a 2003 körüli lengyel drámaírói bumm után fedezték csak fel őket. 

Mi is történt 2003-ban? Két lengyel nyelvű drámaantológia jelent meg – a nagy vitát kavart, s a részben a mostani válogatás alapjául szolgáló, beszédes című Apagyilkosok illetve Pornónemzedék –, melyekben bemutatkoztak a trónkövetelők; mindazok, akik a lengyel színházat és drámaírást többé már nem a nagy elődök meghatározta nyomvonalon képzelték el. A markáns átalakulási folyamat állomásairól és irányairól részletesen tudósít Pászt Patríciának a drámaantológiával egy időben, szintén a Kalligram gondozásában megjelent doktori értekezése, melyben az 1989-2005 közötti mai lengyel drámairodalmat elemzi (a kötetről hamarosan önálló írást közlünk – a szerk.). Itt legyen elég annyit megállapítani, hogy az ottani „új undokak” egyfelől a lengyel színházi hagyományt legalább kétszáz éve meghatározó szimbolikus-metaforikus vs. realista-naturalista ellentétet a maguk eszközeivel, érdeklődési területeivel kibővítve és korszerűsítve viszik tovább, másrészt búcsút intenek a XX. századi lengyel drámairodalmat jellemző abszurd és groteszk gondolkodásmódnak, hogy egy kicsit végre közelebb kerüljenek a valósághoz.

Ami az ő szemüvegükön keresztül nézve több mint kiábrándító. Szex, erőszak és alkohol önti el a kizárólag a média és az üzlet által uralt hétköznapokat. Sehol egy boldog család, helyette csak hazugságok hálójában vergődő férjeket és feleségeket, gyerekeket és unokákat látunk, akiknek sokszor semmi közük nincs egymáshoz azon kívül, hogy egy lakásban élnek. A családdal együtt más biztos pontok is végképp eltűntek az életből: a katolikus egyház már nem mindenható tényező, sokkal inkább a társadalmat átható rasszizmus és antiszemitizmus melegágya. Összegezve: tipikusan századfordulós, az elbizonytalanodás és tanácstalanság diktálta témák és problémák ezek, melyek tán az iménti felsorolásban közhelyesnek hangoznak, a szerzőgárda mégis igen ötletes konstrukciókat húzott fel a választott alapokra. A nyitó idézethez visszatérve: ha van termőtalaj, vagyis sok „átlagos, azaz normális” színmű, azokból könnyebben fejlődik ki és izmosodik meg időről időre egy-egy remekmű. A jelen drámaválogatásban – melynek célja, mint idéztük, éppen az „átlag” bemutatása – vitán felül álló remekművel ha nem is, de több figyelemre méltó szöveggel találkozhatni. 

A drámát a színpad teszi igazán drámává, s a tűzkeresztségen ezek a szövegek mind átestek: játszották és játsszák őket Lengyelországban, nem egyet közülük pedig a világ számos más pontján is. Irigykedve olvassa az ember a kötet végén, hogy a jeles lengyel drámaíró, a nálunk is ismert Tadeusz Słobodzianek által – amúgy szintén 2003-ban – létrehozott varsói Dráma Laboratórium legfőbb célja az éppen születő lengyel drámairodalom gyakorlati „tesztelése”: a szövegeket dramaturgok, írók bevonásával addig olvassák, csiszolják, míg a színpadon (is) működő textusokká nem válnak. És ez valóban minden, a kötetben olvasható szöveg védjegye: az ügyes dialógusok, a figyelmet érdemlő formai és nyelvi megoldások is hozzájárulnak a kötet egységesen jó színvonalához. 

Amiben azért akadnak nagyobb amplítúdók. Marek Pruchniewskitől a Lúcia és gyermekei például meglehetősen tipikus családi horrortörténet az erőszakos, alkoholista férjről, a kőszívű anyósról, a halkszavú apósról és a mindennek és mindenkinek kiszolgáltatott feleségről, Lúciáról. Michał Walczak kétszereplős Homokozója kissé didaktikusan mutatja meg a tökéletesen kortalan Édi és Bénike játszótéri találkáin keresztül a férfi-női viszony születését, fázisait, elhalását. Michał Bajertől a Verklärte Nacht színtiszta Beckett-utánérzés: Lamia és Lamblia végtelen sirámai, emlékezési kísérletei, nyelvkereső próbálkozásai nemigen tudnak felizgatni. 

Izgalmasabb színpadi lehetőségeket rejt magában a szövegek egy másik csoportja. Nem lep meg, hogy sikeres filmváltozat is készült a hét férfira írott Tesztoszteronból: Andrzej Saramonowicz profin használja a klasszikus kliséket, amikor fokozatosan világítja meg, hogy mi és miért történt a színpadi jelent megelőző percekben. Párdarabnak tetszik a hét nőre írott Tiramisu: mintha Joanna Owsianko darabja amolyan feminizált Top Dogs vagy Push Up volna – menedzsernők száguldoznak és ütköznek folyton egymásnak, hogy aztán a nagy rohanást megállítva arról beszéljenek, milyen magányosak és szeretetéhesek is valójában. Ügyes munka Tomasz Man műve, a 111: anya, apa, nővér és fiú rövid, sokszor hiányos tőmondatokban számol be a fiú megrázó tettéről. Marek Modzewelski Koronázásában a főszereplő megkettőzve jelenik meg: Maciek szerencsétlenkedését a nőkkel a Király ironikus-cinikus kommentárjai segítenek eltávolítani és kinevetni. 

A kötet utolsó három darabja a jelen sorok írójának kedvence. Elżbieta Chowaniec négyszereplős Gardéniájában egy család négy nőtagjának megkeseredett viszonyrendszerét látjuk. Anyák és lányok örök, szűnni nem tudó (és nem is akaró) civakodása többgenerációs családi átokká növekszik, s a terhes fiatalasszonynak sem lehet választása: születendő gyermekének is muszáj lesz beállnia a sorba. Artur Pałygától A zsidó nem gyarapítja a politikailag korrekt darabok sorát: egy középiskolai tanárközösség (!) ügyesen felskiccelt karakterein keresztül kiábrándult, egyszerre mulatságos és elkeserítő panorámát fest a zsigeri lengyel antiszemitizmus témakörében. Dorota Masłowska Megvagyunk egymással című drámájában is ott kísért a második világháború, sőt időről időre be is kopogtat a lepukkant lakásba, ahol a Pici Fémkislány és a Fásult Nénike köré egy sereg, bőszen elrajzolt karikatúra telepszik. A kortárs reflexiókból süt a szemtelen patriotizmus és a gunyoros mítoszrombolás: gyorstalpaló önismereti tanfolyam, lengyel módra.
Cím:  Fiatal lengyel dráma,  A kötetet összeállította és fordította:  Pászt Patrícia,  Kiadás helye, éve:  Budapest, 2010,  Kiadó:  Kalligram,  Terjedelem:  432 oldal,  Ár:  2800 Ft
Megítélt támogatás: 700 000 Ft
Támogató: Színházi Kollégium
A kötet kiadására (2010)