Frank Wedekind: Lulu / Schaubühne am Lehniner Platz, Berliner Ensemble
2011.07.12.

Frank Wedekind Lulu című színműve unalmas szöveghalmazzá vált, csak a benne lévő szituációk és karakterek azok, amelyek ma érdekesek lehetnek számunkra. Állítja Volker Lösch és Robert Wilson. BORONKAY SOMA KRITIKÁJA.

Lulu – Die Nuttenrepublik (Lulu – A kurvaköztársaság) a címe a Volker Lösch által rendezett, 2010 decemberében a Schaubühne am Lehniner Platzon bemutatott előadásnak, mely már a címében hordozza a lényeget: a kurvaság kérdését. Tizennégy berlini, szexuális munkát végző nő személyes történetei és élményei tagolják a minimálisra húzott Wedekind-szöveget. Két párhuzamosan futó előadás egy előadáson belül, melyek nincsenek semmiféle viszonyban egymással, sőt, az egyik inkább gyengíti a másikat. 

Jelenetek a Schaubühne Lulu című előadásából
Jelenetek a Schaubühne Lulu című előadásából
Mintha a Wedekind-darab csupán ürügyként szolgált volna a rendezőnek, hogy létrehozzon a szexuális rabszolgaságról egy előadást. Ez érződik is a színrevitel minőségén – felületes, elsőkörösen „modernizált” rendezés (példája a fényképezés a festés helyett), élvezhetetlen színészi játék. Ennél sokkal érdekesebb a szexuális munkát végző nők kara – van köztük prostituált, gogo-táncos, domina, escorthölgy, pornószínésznő, madám, tantramasszőr. A próbafolyamat során az előadás dramaturgja, Stefan Schnabel által a nőkkel folytatott beszélgetésekből írt szövegek közhelyesek, mert általánosságban beszélnek. Elemelt dokumentumdrámát látunk, nem egyéni történeteket és sorsokat, hanem kórusműként közösen elkántált életutakat. A kántálás teljes mértékben elidegenít mindenféle átéléstől, az így elmondott szövegnek nem lesz súlya, de még a Wedekind-szöveghez sem tud érdemben viszonyulni. A személyes jelenlétnek viszont súlya van, bár ezt is próbálták jelmezekkel elrejteni - bézs színű, hosszú női egyberuhákkal, melyekre kivehető melleket és vaginákat festettek, így is érzékeltetve a nők kiszolgáltatottságát. Arcukat, testüket azonban nem tudták elrejteni. Az előadás legerősebb színházi élményét is ez jelenti: a tetoválások, feltöltött ajkak, elhasznált és boldog szemek, piercingek, szétszoláriumozott bőr. Minden, amiből élnek. 

Fotók: Heiko Schäfer (A képek forrása: Schaubühne)
Fotó: Heiko Schäfer (A képek forrása: Schaubühne)
Lulu karakterét időben és szerepében is kitágítja a rendező. Laura Tratnik alakította (terhesen!) a főhősnőt, ám Lulu Wedekind által megírt szövegét van, hogy a szexuális munkát végző nők is mondják a színésznővel együtt; illetve ennek a fordítottja is megtörténik: olykor a színésznő is a kórus tagjává válik. Lösch a nemiség, a férfi-nő dominancia mentén építette fel előadását. Lulut folyamatosan szexuálisan molesztálják, meztelenül viszont csak férfitesteket látunk. A vagina központi szerepet kapott az előadásban. Ez Lulu egyetlen értéke – minden szereplő ezt akarja megfogni; illetve ha Lulu fel akarja hívni magára a figyelmet, csak fellebbenti a szoknyáját; de ezt hangsúlyozza a már említett, minden női jelmezen meglévő vagina-minta is, mint állandó látványelem. A darab végén a férfiak erőszakosan berángatják az összes női szereplőt a párnákból álló díszlet mögé, majd egy-egy formalinos üvegbe tett vaginával lépnek elő, Hasfelmetsző Jack méltó utódaiként. A „minden nő Lulu” gondolathoz társul a „minden férfi Hasfelmetsző Jack” gondolat. Négy férfi és számtalan vagina – a mai napig fennálló női szexuális rabszolgaság, a férfidominancia kiábrándító képe zárja az előadást. 

Ám váratlanul leomlik a párnákból álló függöny, s a „szexuális rabszolgák” önfeledten és energikusan elmondják – az egyébként köztük lévő – Goldschwanz (Aranyfasz) nevű prostituált manifesztumát: egy utópiát a világról, egy általuk szorgalmazott parodisztikus feminista mozgalomról, melynek célja a végleges szexuális szabadság és „a világ puncijainak egyesülése” által egy szexuálisan kielégített Németország, Európa, Föld.

Jelenetek a Berliner Ensemble előadásából
Jelenetek a Berliner Ensemble előadásából
Ugyanazzal a képpel kezdődik a Robert Wilson által rendezett, a Berliner Ensemble-ben 2011 áprilisában bemutatott Lulu, mint amellyel a Schaubühnés előadás végződik: a Lulu életében szerepet játszó férfiak összegyűlnek a rivaldánál. Ez jól jelzi a két előadás közti különbséget: ugyanaz a darab, a végéről olvasva. Ez már az előadás legelején sejthető: még semmi nem történt, csak a fehér függönyön csillogó Lulu feliratot látjuk, majd megszólal egy showman-szerű hang: „Welcome ladies and gentlemen! Lulu!” És kezdetét veszi a Wedekind által megírt történeten alapuló musical, melynek dalszövegeit írta és zenéjét szerezte: Lou Reed, akivel Wilson utoljára tíz évvel ezelőtt, Hamburgban dolgozott együtt. 

Wilson (tőle egyébként nem szokatlan módon) teljes mértékben száműzött minden érzelmet és erotikát a szexuálisan túlfűtött darabból. Ezt a szereplők erőteljes karakterizálása (lecsökkentett gesztikuláció, maszkszerű smink), mindenféle érzelem túljátszatása, a zene és a világítás dominanciája révén érte el, miközben az egész előadás alatt musical-effekteket és -sztereotípiákat működtet. Wilson hatásvadász (ámde a zenés műfajban elfogadott) elemekkel is él; gondolok itt a kifejezetten a német közönség számára írt Brandenburgi kapu című számra, a zenekari árokba történő leszólásokra, a rivaldánál papírlapból történő énekeltetésre, miközben szándékosan lebuktatja a színészeket, akik úgyis fejből tudják a dalszöveget. Sőt Ruth névvel egy külön szerepet is kreál egyik kedvenc idős színésznőjének, Ruth Glössnek, aki néha dudorászva betotyog és kivisz egy-két kelléket, miközben kikacsint a nézőkre. Wilsontól szokatlan módon sok és felszabadult mozgás, érintés van az előadásban. A csókok elnagyoltak, hanggal jelzettek; és Lulu például hosszú ideig ül Schöning ölében. A dalok alatt visszafogottan táncolnak a színészek (van, hogy a Lulu-képet jelző fehér képkerettel), de ennek elsősorban karakterológiai szerepe van.

Angela Winkler
Angela Winkler
A Wedekind-szöveg itt is teljesen a háttérbe kerül, csak a drámabeli szituációk maradtak meg. Ráadásul az előadás kétnyelvű (angol és német), a prózai- és a dalszövegek tekintetében is. Wilson a prózai szöveget csupán ritmikai elemként, a zene részeként használja. Többször beszélteti egyszerre a szereplőket, illetve mondat monológokat monomániás beszédként - úgy, hogy semmit nem lehet belőle érteni. Ugyanakkor az is előfordul, hogy egy színész percekig ugyanazt a mondatot mondogatja. Nagyon gyakori a melodráma, szinte az egész előadás alatt van zenei aláfestés. 

Wilson a darab dramaturgiai felépítését is átkonstruálja, az előadás részeit a szereplők halála köré csoportosítja. A narrátor minden egyes egységet felkonferál: Death A (Goll halála), Death B (Schwarz halála), Death C (Schöring halála), Death D (Lulu halála). A nézői figyelem a szexualitásról a halálra fókuszálódik. A színészválasztás is a szexualitás ellen megy, a játékhagyománytól eltérően egy idős nő, a hatvanhét éves Angela Winkler játssza Lulut, és ennek megfelelően a legtöbb férfiszerepet is idős, aszexuális színészek játsszák. Ez alól egyetlen kivétel van, Hasfelmetsző Jack – aki viszont egy férfiidol. Fiatal, életerős, ezüstszínű hajjal, tökéletes férfiszobor, ráadásul csak egy zakót visel, mellkasa szabadon van hagyva, szemben a többi zárt férfiruhával. A kidolgozott férfimellkas az előadás egyetlen testileg vonzó tényezője, mely által még jobban érthetővé válik, hogy (az idős) Lulu miért megy el olyan boldogan a mellékszobába Jackkel. 

Fotók: Lesley Leslie-Spinks. A képek forrása: robertwilson.com
Fotó: Lesley Leslie-Spinks (A képek forrása: robertwilson.com)
Hasfelmetsző Jack kizárólagos musicalszereplő. Már az első felvonásban is feltűnik, amikor két dalt énekel a vérről és az önfeláldozásról. Megjelenése és karaktere erőteljesen emlékeztet az Operaház fantomjának férfi főszereplőjére. Luluval való találkozása a totális beteljesülés, összhang a két ember között, melyet a szerelmes szövegen túl a megnyugtató, giccsesen érzelmes zene is felerősít, érezni lehet a súlyosan közelgő happy endet, a várt szerelmi beteljesülést; de a szerelmi bánatban szenvedő grófnő dalát nemsokára kintről Lulu éles sikolya szakítja félbe. Jack (és hamarosan Lulu is) boldogan visszajön, és máris belekezd az Iced honey című záró számba. Mosolyognak, táncolnak - örömteli finálé. Katarzisnak, drámai súlynak nyoma sincs, a történtek ellenére könnyed, boldog érzés marad a nézőben.

Ezt az érzést erősíti az is, hogy a csontra húzott jelenetekből szinte csak az akciók maradtak meg, a helyzetkomikum szintjén. A szerelmi sokszögek, in flagrantik lebonyolítása kinetikus felfokozottságot követel, viszont ezt  - mivel Wilsonnál a mozgások karakterükben és nem dinamikájukban dominánsak - hanggal jelzik: például Schöning léptei jó előre hallhatóak, Lulunak saját, vissza-visszatérő entrée-dala van (Rooftop garden). 

Wilson és Reed éppen azt irtja ki a Wedekind-darabból a zene és a látvány által, amelyre Lösch az előadását építette. És úgy tűnik, hogyha a Lulu nem a szexualitásról, akkor a vágyott és soha meg nem kapott szeretetről szól. Elég, ha a Reed-dalok címeit végignézzük, például: Cheat on me, I Remember you, Leave me alone. Wilson előadása a szereplőkben zajló érzelmek (dal)szöveg- és képbeli kivetülése, melyhez frappánsan megtalálta a musical elidegenítő műfaját. 
Szerző: Boronkay Soma
Helyszín:  Schaubühne am Lehniner Platz,  Rendező:  Volker Lösch,  Kórusvezető:  Bernd Freytag,  Díszlettervező:  Carola Reuther,  Jelmeztervező:  Cary Gayler,  Dramaturg:  Stefan Schnabel, Anke Mo Schäfer,  Fény:  Erich Schneider,  Szereplők:  Laura Tratnik és Ankelina Möller, Anna Schröder Anne Abendroth, Chloé, Daniela Markus, Gina-Lisa Maiwald, Goldschwanz, Jana Olschewski, Juliane, Lisa Kablan, Lolette, Malina, Nada Njiente, Susanne Ostrowicki, Valentina Repetto, Sebastian Nakajew, Felix Römer, David Ruland, Nico Selbach, Luise Wolfram,  Helyszín:  Berliner Ensemble,  Rendezés, díszlet, világítás:  Robert Wilson,  Dalszövegek és zene:  Lou Reed,  Jelmezek:  Jacques Reynaud,  Szövegkönyv, dramaturg:  Jutta Ferbers,  Zenei vezető:  Stefan Rager,  Szereplők:  Ulrich Brandhoff, Angela Winkler, Georgios Tsivanoglou, Anke Engelsmann, Markus Gertken, Sabin Tambrea, Ruth Glöss, Jürgen Holtz, Alexander Ebeert, Boris Jacoby, Alexander Lang, Marko Schmidt, Jörg Thieme és Stefan Rager (dob, bejásztások), Ulrich Maiß (szintetizátor), Dominic Bouffard (gitár), Friedrich Pravicini (zongora, cselló, szájharmonika), Andreas Walter (nagybőgő), Joe Bauer (zörejek)