A Csimota Könyvkiadó adta ki azt a két speciális célú kötetet, melyről az alábbiakban szólni szeretnék. Az egyik a mozgásformákkal és a gyermeki mozgásfejlesztés technikáival foglalkozó Csiri-biri torna-tár 1. című, Takács Mari illusztrációival kísért játékos mozgás-könyv. A másik pedig a Kárpáti Tibor grafikus kicsi, zöld figurájához immár elválaszthatatlanul kötődő, a Fogyatékkal Élő Személyek Jogairól Szóló Egyezmény gyerekbarát változataként megjelent Jogod van című kötet. Mindkét könyv a gyermeki személyiség gazdagítását szolgálja, igaz, más irányból közelítve céljához: az első a motorikus készségek fejlesztésére koncentrál, a második pedig a mindenkori másik elfogadásában és segítésében megnyilvánuló intellektuális képességek felől közelíti meg az emberi jogok kérdését.  

A könyv előszavából kiderül, hogy a Csiri-biri torna-tár 1. nem más, mint a világ több országában működő mozgásfejlesztő torna kézikönyve, melyben a foglalkozásokat kísérő dalok, mondókák a játékos fejlesztés segédanyagát jelentik. Akinek gyermeke van, biztosan figyelemmel követi azokat a mozgásformákat, melyekkel csemetéje napról-napra meglepi. Vajon mindezek megfelelőek a gyerek életkori sajátosságainak? Vajon mindent úgy csinál, ahogy a nagykönyvben meg van írva? Vajon nem kellene már finommozgásokat is végeznie? Vajon elég pontosan és irányítottan képes egy-egy – számunkra jelentéktelennek tűnő, számára azonban fontos fejlődési ugrásként értelmeződő mozdulatot elvégeznie? Sorolhatnám azokat az aggodalmakat, amelyek akarva-akaratlanul meghatározzák a gyereknevelés mindennapjait.

Roppant szerencsés dolognak tartom, ha a szegény, kérdésektől gyötört szülő ilyen esetekben elmehet gyermekével a városában működő legközelebbi Csiri-biri torna csoportba, ahol az Orszáckzy Ildikó által megalkotott játékos foglalkozásokon észrevétlenül megszabadulhat aggályaitól. (Az országszerte működő képzésekről az alábbi linken lehet tájékozódni: http://www.csiri-biri.hu/) Akinek viszont nincs ekkora szerencséje, és városában még nem működik ilyen mozgásfejlesztő baba- és gyerektorna, megveheti a torna tárat, és a benne szereplő versek, mondókák és dalok segítségével énekelheti-mozoghatja ki magából (és gyermekéből) a felgyülemlett kérdéseket. Igaz, ez kicsit olyan, mint éhesen szakácskönyvet olvasni, mindazonáltal a könyv három részének – nagymozgások, szabad mozgások és finommotorikus mozgások – eljátszása során nemcsak dűlőre juthat gyermeke mozgásfejlődésének normál vagy eltérő ütemével kapcsolatban, hanem közben remekül is szórakozhat a szöveget kísérő képi illusztrációkon, melyekben Takács Mari sokszor miroi játékossággal jelenít meg egy-egy központi szövegmozzanatot.

Ugyanennyire szerves kapcsolat van kép és szöveg között a Jogod van című könyv lapjain is, ahol elvont, jogi kérdések kerülnek kifejtésre egy 8-10 éves gyermek kognitív képességeinek megfelelően. A könyv speciális célját illetően – mely nem kevesebbet foglal magába, mint azt, hogy a fogyatékkal élő személyek jogait és életformáját kívánja megértetni a gyermeki olvasóközönséggel – a felnőttekben felmerülhet a kérdés, hogy tényleg ilyen kihangsúlyozottan nevelési kérdést kell ebből csinálnunk?

Számomra akkor tetőzött a koncepció abszurditása, amikor a könyv közepe táján a fogyatékkal élő gyermekben tudatosítani akarja, hogy „joga van részt venni a mindennapi élet tevékenységeiben”. Tényleg ennyire ne lenne ez evidens? Tényleg kialakulhatott olyan társadalmi közvélekedés, amely ennek az ellenkezőjét állíthatja? Tényleg újra kell tanulnunk emberi mivoltunk megkérdőjelezhetetlen és elidegeníthetetlen lényegét, és ennek feltétlen tiszteletben tartását? Tényleg eljuttathattuk ostoba társadalmi játszmáink során fogyatékkal élő embertársainkat egy olyan bizonytalan önértelmezési helyzetbe, hogy emberi és személyiségi jogait ilyen módon újra tudatosítania kellene? És tényleg. Ennyire barom tud lenni az ember.

A kötetet illusztráló fiatal grafikus, Kárpáti Tibor apró, zöld figurája játékosan, ugyanakkor finom iróniával kezdi ki ezt a téves, minden ízében káros és romboló ítéletalkotást. Számomra ebben a figurában ott van az, hogy az emberi butaság a fogyatékkal élő embert amolyan földönkívülinek, beskatulyázhatatlan és definiálhatatlan lénynek tartotta, kicsi, zöld ufónak, akivel nem lehet kommunikálni, nem lehet korlátok közé szorítani és lejátszatni vele azokat a társadalmi játszmákat, melyekkel olyan nagyra vagyunk emberi gőgünkben. Kárpáti szárnyas, zöld emberkéje ezt a (torz)képet játssza ki, ezt szárnyalja fölül, bevállalósan és viccesen.

Én nagyon sokat tanultam belőle. Ajánlom mindazoknak, aki nyitottak a mindenkori másság tiszteletének játékos elsajátítására és az emberi gőg leépítésére. De különösen azoknak, akik erre nem nyitottak.