Érdekes kérdés az is, hogy, ha – mint az egyébként közismert – Pintér Béláék darabjaikat/előadásaikat saját használatra hozzák létre, képesek-e azok működni más kontextusban, más színészekkel, más közönségnek, kőszínházban újrahasznosítva.
 Herczeg Adrienn és Balikó Tamás |
A Mohácsi János rendezte előadásban a szűk tér és a felhalmozott hulladék, a félhomály egy szeméttelep képzetét idézheti fel a nézőben, amiről a színpad hátsó részébe vezető „híd” ugyan megmutatja a kiutat, de azon senki nem távozik, csak érkezik. Ebben a kiábrándító közegben bomlik ki a Balog-család története, akik a szemét tetején egyensúlyozva próbálnak fennmaradni a mocsok felszínén. Ahogy az összepréselt és kötözött papír- és fémhalmok kibomlanak, szétcsúsznak és még inkább elhasználódnak, úgy derül fény a família bizarr, tragikomikus történetére is. A nyitó esküvői idillt követően egyre mélyebbre süppednek a figurák, hogy ezzel párhuzamosan egyre inkább felszínre kerüljön a szemét.
A darab formája, története, szerkezete és zeneisége eléggé szigorúan köti a dramaturgiát: az előadásnak szinte kötelező eleme a népies-balladai hangvétel (l. a zenei világot), a sejtelmességre törekvés. A hátul leültetett fekete ruhás „násznép” mint valamiféle görög kar, pontosan ezt a vészjósló hangulatot hivatott erősíteni. A Pintér-darabok viszont rendre szándékosan egyensúlyoznak a komolyság, a könnyes melodráma és akár a banalitásig fokozott abszurd komikum határán úgy, hogy a nézőt egy percig sem hagyják nyugton ülni. A pécsi produkcióból pedig épp az a drámaiság hiányzik, aminek a lehetőségét a szöveg, a történet és a karakterek egyébként megteremthetnék. Az előadás ezért egyértelműen a szórakoztatás, a nevettetés felé billen, elmarad a döbbenet, elborzadás és a megbotránkozás.
 Kovács Márton és Zayzon Zsolt |
A sztorit kibontakoztató harsány, groteszk, nevetős jelenetek az első negyvenöt percben alapvetően jól működnek, köszönhetően a verbális humornak és a jól játszható, sokszor akár rutinból is megoldható figuráknak. Etelka (Györfi Anna) naiv, csupaszív, buta csitri, Julika (Märcz Fruzsina) sajnálnivaló szerelmes árva, Tündérke (Csarnóy Zsuzsanna) kikapós nagyasszony, az ura, Feri (Ottlik Ádám) pedig halk szavú, elnyomott papucsférj. A közönség kedvence a harsány és iszákos Állomásfőnök (Köles Ferenc), aki merevrészegen esik-kel, ordibál, mindenkit lefejel. Részeg hőbörgőt játszani nyilvánvalóan hálás dolog, a közönség is vevő rá. A vasutas és a „kovboj” (Zayzon Zsolt) kettőse bohózatba illő.
A darab második fele viszont, amikor a történet szálai lassan kibogozódnak és lépésről lépésre fény derül a valódi tragédiára (a Balog-szülők akaratlanul a régóta nem látott és várt, fel nem ismert fiukat ütik agyon egy baltával a pénzéért), a játék valahogy nem hozza az elvárt drámaiságot, de még annak ironikus lebegtetését sem. A családi jelenetből például (Apa, Anya, az Idegen) teljesen hiányzik a feszültség, pedig az Anyát játszó Nyakó Juli méltóságteljes, erős, szomorúságában és fájdalmában szép balladai alakként tud ülni, nézni, mozdulni. Lassan vánszorognak a percek, miközben a fiú (Zayzon Zsolt) gyötrődve próbálja eltitkolni a kilétét a neki szállást adó szülők elől. Az összetett helyzet pszichológiáját valahogy kevéssé sikerül érzékeltetni, mintha nem tudna eldőlni, hogy a jelenet komoly, meghatóan lírai vagy abszurd, önmaga paródiája akar-e lenni. Ennek megfelelően a záró kép (a szülők igazságra való rádöbbenése) sem igazán meghökkentő, holott nagyon hatásos ötletnek tűnik az, ahogy a hátul (kint) hangosan mulatozó fiatalok rátalálnak a tragédiájukba zuhanó, meredten maga elé bámuló házaspárra. Mintha nagyon rég elfeledett, időtlen és sötét titkokra nyitnák rá hirtelen az ajtót.
Az előadás legfőbb erőssége a zenekar és a zene, a különböző stílusok (népzene, barokk, pop-rock) keveredése már önmagában is izgalmas. Kovács Márton vezetésével a vonósok apait-anyait beleadnak, a színészeket követő figyelmük, koncentrációjuk töretlen. A zenekarvezető az előadás bizonyos pontjain be is lép, azaz bele is táncol a darabba, mint valami néma, de mindentudó udvari bolond. Látható láthatatlansága izgalmassá teszi a jeleneteket, amikor kísérőből szereplővé lép elő, és a színpadi jelenléte sokszor (akár a háttérben is) erősebb, mint a játszóké. Egy percig sem lankad, dől belőle az energia és az odaadás, ami talán azért ennyire hatásos, mert őt nem segíti szöveg vagy eljátszandó karakter.
 Fotó: Körtvélyesi László (A képek forrása: Pécsi Nemzeti Színház) |
De a zenekar nemcsak jelenlét és karizma tekintetében „veri” a színészeket, a játszók sokszor hanggal sem bírják a crescendókat vagy a túl mély illetve túl magas lágékat, a szöveg többször érthetetlen. Emiatt van, hogy még amikor a jelenet nem is indokolja, az éneklés sokszor erőteljes ordibálásba, a játék pedig izzadós hatáskeltésbe csap át. Pedig az éneklés a Darvas-Pintér-darab egyik legfontosabb komponense, hiszen például minden párbeszéd recitálva hangzik el. Az előadás iróniájában is fontos szerepe van az „operaságnak”, a groteszk hatást vagy a tragikum ellenpontozását pedig, afféle elidegenítő elemként, sokszor a zene és a szöveg kontrasztja adja. Ezért aztán az ebben való hiányosság az előadás egészének élményét veszélyeztetheti.
A Parasztopera abszurd történései és bizarr, parodisztikus fordulatai nyilvánvalóan nem vehetőek teljesen komolyan, de a néző szórakozás és katarzis közötti lebegtetése, a végletekkel való izgalmas szembesülés jogos elvárás lehet, és nemcsak egy Pintér Béla-darab kapcsán.